A kőszívű halála

JÓKAIBÓL mindenkinek van otthon legalább három megkezdett sorozata. Nekem hat is. Az Athanaeum Kiadótól (1886), a Révaitól (1894), a Franklintól kettő is (századelő), aztán a Szépirodalmi, no és az Akadémiai (1962), az a szürkéskék fedelű, aranyszegéllyel. Valamennyi örökség, anyám apja, apám, apám anyja, húgomtól egy ellopva, valamint én, amiket nekem vettek.

Van ebben valami sorsszerű. Amikor egy Jókai-sorozatot kiadnak, a kiadó is, az olvasó is azt hiszi, a végére jut. A kiadó, hogy győzi a kiadást (fantasztikus magabiztosság, optimizmus), az olvasó pedig, hogy szintén győzi. Aztán minden félbe marad. A kiadónak a történelem szól közbe, mondjuk a dekonjunktúra, az anyagárak vagy csak egy koncepcióváltás, az olvasónak pedig ő maga. Nemcsak az, hogy mikor elkezdjük Jókait olvasni, még kicsik vagyunk, lelkesek, fanatikusak, hogy aztán mire a végére érnénk, eldeformálódjunk, fejünk összezsugorodjék, nyakunk megvastagodjék, hanem, hogy Jókait olvasni nehéz. Ne mondja senki, hogy könnyű. Nem úgy van az, hogy csak úgy bele, aztán minden megy magától. Jókait csak belső késztetésből lehet olvasni, parancsra vagy sznobizmusból mondván, illik őt ismerni, nem. Hatodik (vagy hetedik) általánosban volt kötelező olvasmány a „kőszívű”, az olvasónaplót a téli szünetben kellett elkészíteni. Én elkészítettem, csillagos ötösre. Viszont nem olvastam. Azért bele-belenéztem persze (hogy a neveket pontosan kimásolhassam, ilyesmi), viszont a kötetben nem maradt kenyérmorzsa, folt, szamárfül, tehát nem volt olvasva. Amúgy diafilmen néztem meg, elég volt az is.

Miért volt ez? Nem tudom. A téli szünetben nekem túl hosszú kínlódás volt az öreg Baradlay halála, ennyi idő alatt három háborút lehet megnyerni (persze elveszíteni is) egy tisztességes, romantikus regényben. Az ám, Jókai, a romantikus. Ábrándozó szemű lányok kezébe való Jókai, akik megkönnyezik a történteket és főt hajtanak a tiszta karakterek előtt. Vigyázz, vigyázz, kiáltanak, mikor jő a gonosz. Ábrándozó szemű lányok ábrándozásain pedig mosolyogni illik, csendesen persze, nem megsértve őket önérzetükben, azt mondani nekik: mindez csak mese. Olyan világ, mint Jókaié, nincs és nem is volt, lesz soha.

A nagy mesemondó. Ezt a mesemondózást utáltam leginkább. Meg mikor azt mondják róla, hogy minden regényének minden részlete igaz, csak az egész egy nagy hazugság. Ártatlan hazugság, de hazugság. Azért utálom az ilyen megállapításokat, mert színigazak. Csakhogy nekem már hosszú ideje nem kellenek a színigazságok, elég volt belőlük, mire mentem velük. A lényeg a részletekben van. Ez a század, s a következő is, a részletek ideje. A részlet legyen hiteles, elfogadható, körül- és leírható, pontosan és szépen, majd mi kedvünkre összerakjuk belőle, amire fantáziánkból, tehetségünkből futja. Jókainál a fűszál leírása épp úgy hiteles, mint az Aranyember szigete, vagy Fatia Negra csókja. Ez nekem épp elég, sőt, a legtöbb, mi kapható. Talán mert mostanában nincs bennem kedv és erő, hogy a világ nagy igazságain elmélkedjem. Most a világ: a mese maga.

Tehát esténként Jókait olvasgatok. Ha akarom, akkor a „kőszívű” halála gyors, ha akarom napokig is eltart, ha kedvem támad hozzá, kétszer is meghal, s egyáltalán: az van, amit én akarok. A Mester ebben a kezemre játszik. Reggel frissen ébredek, azzal a biztonságot nyújtó tudattal, hogy soha többé nem kell olvasónaplót írnom. (A Jókai-életműsorozatot az Unikornis Kiadó adja ki.)

MEGYESI GUSZTÁV