Népszabadság, 1991. március 15.
MEGYESI GUSZTÁV
Itt a tavasz, tehát ki kell menni az állatkertbe.
Ám az első utam nekem sohasem az elefántokhoz vezet, és nem is a vadfélék vagy a majmok ketrecéhez, nekem az első utam mindig a simogatóhoz vezet. A simogató különleges intézmény. Pár négyzetméternyi terület a szabad ég alatt, alacsony, emberséges kerítés, belül kölyökállatok bóklásznak, nyújtogatják nyakukat: többnyire kiskecskék, szelídek. Igen hálás állatok, tudják a dolgukat, midőn belépsz hozzájuk, már dugják is buta fejüket a tenyeredhez; távolabbról egy gondozó figyel, mert állatot elcsalogatni vagy veszélyes étellel kínálni szigorúan tilos.
Csakis a simogatás.
Megfigyelhető, hogy a simogatóban legalább annyi felnőtt simogat, mint amennyi gyerek, sőt még annál is több; láttak már errefelé egy egész Cooptourist-csoportot is simogatni. A felnőtt ember persze, mint magam is, előbb óvatosan körbenéz, mintha legalábbis szégyen volna az ily foglalatosság, ám aztán hirtelen nekibátorodik, s nem törődvén a nagyvilággal, simogatni kezd ő is, egyre szélesebb, szenvedélyesebb mozdulatokkal, öt perc után már paskol, vakarász is, bátorító szavakat intéz a kecskéhez, mire végez, egészen kimelegszik.
Simogatni jó.
Már ismerősök is akadnak, törzsvendégek, ezek úgy lépnek be a karámba, mint valami kocsmába, totózóba, arcuk átszellemült, s minden gesztusuk gyöngéd. Az ismerősök csak biccentenek egymásnak, szó el nem hangzik (a simogatáshoz kellő csend, elmélyültség szükségeltetik), mindazonáltal a simogatóban mindenki tud mindent a másikról; egy simogatásban benne tud lenni egy egész sors, jellem. Nekem egy fekete kabátos ember az ismerősöm, erős, férfias viszony, talán, mert közös a kedvencünk, egy feje búbján foltos fekete kiskecske.
Simogatni azért jó, mert utána megkönnyebülten tér haza az ember, mintha iszonyatos tehertől szabadult volna meg; nagyon nehéz bír lenni a világ, ki kell azt simogatni magunkból. Kellő koncentrálás után (nem mindig sikerül, vannak rossz napok is), még a saját hülyeségünk is kisimogatható, ezenfelül mélységes tudás birtokába juthatunk. Most nem is az, hogy ki kicsoda itten, aki épp simogat (magányos, megözvegyült férfi, netán egy csalódott könyvelő vagy éppen egy volt verőember), és még csak az sem, hogy ami van, az talán mégiscsak kisimogatható, tehát egyszer még rend lesz ezen a földön, hanem hogy… de hát mi is?
No, épp ez az.
Mert amikor én beléptem az állatkert kapuján, még szép és biztató volt minden. De már a ketrecek előtt elhaladván éreztem, baj van, a simogatóhoz érvén meg egyenesen kétségbeestem. Új gidák, kiáltott a lányom lelkesen, s csakugyan: csupa új kölykök, szürkék, fehérek, bátortalanok vagy épp túl merészek; új tavasz, új állomány. Csak épp a fekete kecske hiányzott, a fekete nem volt sehol, ráadásul a fekete kabátos se fekete kabátot viselt, hanem halszálkás drappot (honnan van neki? vajon honnan?), de hiszen gondolhattam volna.
— Csirkefogók — kellett volna kiáltanom a gondozók ablaka felé, elpusztult a kezetek közt, ez is elpusztult, mint ahogyan minden el is fog pusztulni. Vagy vadak martalékává tettétek, vagy eladtátok jó pénzért, mert már semmi sem drága; nem ezt ígértétek.
Megfénylett homlokom, s már léptem is volna, végsőn és elszántan, aztán mégse léptem, ez mégiscsak simogató.
— Nézze — mondtam később a gondozónak némiképp megnyugodva —, nem érdemes kertelni. Mondja a szemembe az igazságot, mi az istent csináltak azzal a kecskével.
— Elvittük — felelte a gondozó alaposan végigmérve, majd tárgyilagos hangon hozzátette: — El kellett vinni, mert megnőtt.
Tekintetével távolabbi kifutó felé intett, s csakugyan: nem messze, a sziklák tövében megannyi fiatal bak sétálgatott. Elevenek, ruganyosak, ugrásra készek; csak a szemükben bújik meg valami végtelen szomorúság, mint akik biztosan tudják, merre fordul mindig a világ.
Megyesi Gusztáv