Népszabadság, 1990. szeptember 15.
MEGYESI GUSZTÁV
A dobogó tetején a győztes áll; füle karfiol, orra be van verve, szeme alatt kékesszöld, hamarosan barnuló foltok.
A győztes mellett a helyezettek állnak a dobogón, másodikok és harmadikok, ha úgy vesszük, győztesek ők is, ám fülük szintén karfiol, orruk szintén beverve, és szemük alatt kékesszöld foltok, hamarosan barnulók.
Pedig a győztesek nem birkózók, nem is ökölvívók, a verseny, amit megnyertek, elvileg finom úriemberek párharca volna.
A győztesek vicsorítanak, és kínszenvedés ül arcukon.
Pedig itt kínszenvedésről csak mi beszélhetnénk, hiszen nekünk a legnehezebb. Az ember, amikor győztest lát, szeretne valami melegséget érezni legbelül, oly melegséget, amely megnyugtató, s nemcsak tiszteletből fogan, hanem abból is, hogy az ember kicsit beleképzelheti magát a győztesbe, az ő győzelmét a magáénak is tudná picit; mikor a dobogó tetején áll valaki, az kicsit én is legyek.
De mikor az ember a győztest megpillantja, nyomban elkeseredik. Mintha a győztes bizony frusztrált volna, erősen az. Már a bevonulása se teljesen normális, nélkülöz minden méltóságot. Büszke tartással próbálna a dobogó elé vonulni, ujjaival Viktóriát formál a publikumnak, ám közben átesik a salakpálya szegélyén, majd könnyed, elegáns mozdulat helyett, mint valami dromedár mászik a dobogó felső fokára, ott izeg-mozog, sehogyan sem találja helyét, hol van a győzelem méltóságteljes elviselése?
Valami könnyed, légies póz, ami oly megnyerő tud lenni?
A győztesben az a szörnyű, hogy minden reflexe a veszteseké.
Ebből adódóan a győztes állandóan magyarázkodik, újra és újra bemondatná a hangosbeszélőn, hogy ő győzött, és győzelme jogos és törvényes, kissé emelkedettebben: legitim. A győztes, noha állandóan azt hangoztatja, hogy ő győzött, nem pediglen a vesztes, épp a győzelem tényét képtelen felfogni, hát még elviselni. Ez abból is látható, hogy midőn a második helyezett is fellép a dobogóra (persze annak csak a második fokára), akkor a győztes ideges és türelmetlen lesz, haja a szemébe hull, a szakállát tépkedi, és roppantul meg van sértve.
A győztes azért van leginkább megsértve, hogy rajta kívül is léteznek még versenyzők. Hogy nem ő lett a második és harmadik is. Sőt, hogy vannak további helyezettek is. Mi több, a győztest még az erősen leszakadtak is zavarják, pedig ők igazán csak tartozékai a vetélkedésnek, igaz, nélkülük a verseny nem is volna verseny.
Ám a győztes ezt nem érti, persze, hogyan is érthetné. Minden gesztusa, cselekedete abból fakad, hogy az eddigi versenyeken hátránnyal indult, vagy pediglen nem is indulhatott, illetve, amin indult, az minden volt, csak nem verseny. Mármost a győztes legnagyobb pechére a vesztesek, a másodikak és harmadikok is kissé frusztráltak (kék-zöld foltok, lekonyuló fülek, permanens önigazolási kényszer), ők is idegesek és fészkelődők, és ők is bemondatnák újra és újra, hogy mikor és miként voltak hátrányos helyzetekben, hogy voltaképp ők kezdték, nélkülük nem volna ez a verseny verseny, Mindebből persze vita támad, ki nem futhatott jobban, mert nem lehetett, ki volt itten eltiporva, régi kék-zöld foltok kerülnek elő, nagy zuhanások, elveszti fejét a győztes, és elveszti fejét a vesztes. Próbálnak elegánsan és meggyőzően viselkedni, de már mind toppant a lábával, már mind bök és lökdösődik, és egymásra mutogat, majd körbe a publikumnak; látják, mondja a vesztes, ilyen a győztes. Látják, mondja a győztes, ilyen a vesztes. És akkor a nézőtér is egyre hangosabb lesz, elragadja a hév, a taszigálás látványa, s már a publikum is toppant és üvölt, voltaképp ez az igazi verseny.
Ám ezt csak akkor vesszük észre (és még nem tartunk itt), midőn a tűzoltózenekar szép csendben elvonul, hisz’ úgyse lesz itt szükség zenére, s midőn a matyóruhás lányok is elvonulnak az öltözőbe díszpárnán az érmekkel, hisz’ úgyse lesz itt egyhamar éremátadás; hol vagyunk még attól, hogy a győztes csakugyan és megnyugtatóan győztes legyen, győzelme pedig igazi győzelem.