444.hu, 2025. február 14.
UJ PÉTER
233.1.1. Ütött néhány szöget a fejekbe a hetek óta megállíthatatlanul tomboló Trumpnádó, hogy a huszonegyedik század divatos újságírói eszközét, az idióta képzavart mesterien alkalmazzuk.
De mink, rutinos, sokat látott, lángoktól ölelt, bújt az üldözött kelet-európai pupolizmusáldozatok ismerjük már ezt a dörgést. (Hoppá, figyelik? Ez majdnem nem-képzavar, de kicsit mégis az: dörgés-tornádó!)
Egészpályás letámadásként is ismerjük. (A dörgést és a tornádót.) És tudjuk, mi a cél. Ami azért elég nyugtalanító.
233.1.2. A cél kettős. Vagy hármas. Sokas. Egyrészt, ahogy a múlt héten már szó volt róla: múv faszt, brék szingz. Kétszer ad, ki gyorsan ad. (Az ellenfél bénult, azt sem tudja, merre figyeljen, honnan jön a következő pofon.) Másrészt káoszt kell kreálni, mert a káosz rémisztő, és a rend utána, amely már az új rend, megnyugtató lesz, mindenki számára jobbnak tűnik majd. A káoszban összekavarhatók dolgok: szükséges átalakítások, racionális átszervezések (iránti igény) a pusztán hatalmi célú rombolással és önkényuralmi struktúrába szervezéssel. A káoszt senki sem szereti, a káosz beavatkozást igényel, az autokrato-pupolista pedig mindig mindenbe szeret beavatkozni, hiszen az állandó cselekvés, a cselekvőképesség a hatalom legfontosabb médiuma. Cselekedni kell, mutatni, hogy mi aztán nem lacafacázunk, rendet vágunk (persze inkább káoszt), véget vetünk a töketlenkedésnek, a céltalan sodródásnak, kivezetünk benneteket az akárhonnan az akárhová.
233.1.3. Tényleg vicces (haha, óriási tréfa, mindjárt beszarunk a röhögéstől) látni, hogy most ugyanabban a tanácstalan-hitetlenkedő-bénult állapotban néz ki a világ a fejéből, amikor a washingtoni híreket próbálja értelmezni, ahogy mink figyeljük az orbánizmus szakadatlan tüsténkedését tizenöt éve: soha, semmi sem az, mint aminek látszik, aminek mondják, aminek láttatni akarják, senki nem tudja, valójában mi éppen a cél, mi miért történik, még azok sem szokták tudni, akik bejelentik, magyarázzák, benyújtják és megszavazzák, a rendszer lényegéből adódóan egyetlen fejben van összerakva a kép (vagy még ott sincs, ezt nem tudhatjuk), mindenki más csak kremlinológuskodik, spekulál, találgat.
Mit akar Musk? Mi a célja? Mennyi valódi hatalma van? Ő mozgatja Trumpot vagy Trump őt? Tényleg költséget csökkent vagy növelni akar? Milyen vámok lesznek még? Maradnak? Hogy fogja ez lenyomni a dollárt, ha az a cél? Hogy fogja helyrebillenteni a külkermérleget? Fegyvert akarnak eladni? Gázába strandot? Tényleg? Grönland? Panama? Tulsi Gabbard? RFK? Ukrajna? NATO?
233.1.4. Persze mink, rutinos, keserű kelet-európaiak már azt is tudjuk, hogy ez, az állandó meglepetésokozás, a permanens váratlanság, a mindig keresztülhúzott számítások vagyis kiszámíthatatlanság, káoszkavarás valójában nem politika. Hanem hatalomtechnika csupán. Nem alkalmas a közösség ügyeinek intézésére. Csak a hatalom gyakorlására. Nagyon dinamikus gyakorlására. És koncentrálására. Egyetlen helyre. Oda, ahonnét irányítják a mindenki számára átláthatatlan, megfejthetetlen, kaotikusnak tűnő eseményeket. Tehát: autokratizálás.
A hatalom birtokosainak játéka, a mozgásterük állandó bővítése, amit mindenféle filozófiai bullshitekbe burkolva megpróbálnak politikának álcázni, sőt a legmagasabb szintű, legokosabb politikának, de mi 15 év után elég pontosan látjuk az eredményét. Kábé nulla. A közösség oldalán. A hatalom gyakorlóinak oldalán viszont van plusz rendesen: rengeteg mozgástér (a szinte korlátlan hatalom udvarias – populista píszí – elnevezése) és számolatlan milliárdok.
Szóval, drága washington felé pislogó, globális barátaim, elég biztató sperspektíva ez, hogy egy summa summárumot is megkockáztassak.
233.2. A középosztály emlékezete
233.2.1. Két érdekes részlet Tej Parikh, nagyszerű brit közgazdász hó eleji FinTimes- cikkéből. Parikh a nyugati középosztályok gyengüléséről ír, előtte az ázsiai országok középosztályainak fölemelkedésével foglalkozott, vietnami élményeiből kiindulva: a régióban évente százmilliónyian tudnak fölemelkedni a középső jövedelmi kategóriákba.
Nyugaton viszont, ahol az erős és széles középosztályra épültek a liberális demokráciák, egyértelmű erodálódást látunk a kilencvenes évek vége óta, és az amerikai középosztály kilátásai romlottak legerősebben. Illetve az OECD szerint már a nyolcvanas évek közepe óta gyengül a középosztály a legfejlettebb országokban. Az Egyesült Államokban 1971 óta hatvan százalékról ötvenre süllyedt a középosztálybelinek nevezhető népesség aránya. 2007 és 2022 között pedig az EU tagországainak kétharmadában csökkent a középjövedelműek száma, és a legjelentősebb visszaesés éppen a legfejlettebb országokban látszik. (Bár pont a legkevésbé fejlett EU-tag Bulgária is illeszkedik a trendbe.)
233.2.2. Parikh közöl egy ábrát is, az Eurofund kutatása alapján, amelyen az látható, hogy az egyes országokban mennyivel nőtt vagy csökkent az alsóbb osztályokból a középosztályba emelkedők, illetve a középosztályból a felsőbb jövedelmi kategóriákba jutók száma. A jellemző mintázat, hogy a fejlettebb országokban mindkét mutató csökken: tehát kevesebben emelkednek az alsóbb osztályokból, és kevesebben kapaszkodnak a legfelső jövedelmi szegmensekbe. A mi régiónk dinamikusabb gazdaságai, Lengyelország, Románia, Horvátország, Lettország és még a mostanában kevésbé dinamikus Szlovákia is az ábra másik, reménykeltőbb vagy ha úgy tetszik „fejlődő”, jobb oldalán helyezkednek el, itt még jelentős a felfelé irányuló társadalmi mobilitás, sokan emelkednek a középosztályba, és a középosztályból még följebb.
Magyarország viszont – amely a kormánypropaganda szerint történelmének legsikeresebb korszakát élte ebben az időszakban, és ténykérdés, hogy a gazdasági környezet a két nagy válság (2008-as pénzügyi és a 2020-as covid) között kivételesen jó volt – az ábra szomorúbb oldalára került, a gyengülő középosztályú országok közé. Tehát az egyébként tényleg jelentős anyagi gyarapodás a középosztályt nem erősítette. Hanem akkor mit vagy kiket erősített? – hangzana mélyen demagóg, alattomos kérdésünk.
233.3. Fúziós dobolás és vizuálorgia 1970-ből
233.3.1. Ginger Bakert, illetve nem is őt konkrétan, hanem inkább a Cream zenekart (Baker, Jack Bruce, Eric Clapton) méltán utálhatja mindenki, aki a nyolcvanas és kilencvenes évek Magyarországán rendszeresen volt kénytelen különböző rockklubok blueskocsmák és fesztiválok környékén időzgetni: a hatvanas évek végének bluesrockja valamiért fájdalmasan mély nyomott a hazai popszakma egyszerű napszámosainak egyszerű lelkében, ezért aztán a Purpe Haze, a Hey Joe és a Smoke on the Water mellett szinte minden amatőr, félprofi és profi rock/blues/bluesrockzenekarszerűség repetroárjába bebetonozódott a Sunshine of your Love vagy a White Room összetéveszthetetlenül kelet-európaias földolgozása, úgynevezett „igényes rockzenévé” züllesztve az eredetiben egyébként nem olyan unalmas örökzöldségeket.
De Baker ettől még a rockzene történetének egyik legnagyobb dobosa persze, a Cream föloszlása után néhány hónappal alapította Ginger Baker’s Air Force nevű, alig két évig létezett zenekarát. Eléggé big bandját. Fúziós jazzrocknak mondják ezt a műfajt, de van benne egy kis világzenés löket is (bár a kifejezés akkoriban még nem létezett), mert Baker már rá volt gyógyulva az afrikai zenére (később kis is költözött Lagosba, stúdiót épített, dolgozott Fela Kutival és más afrikai zenészekkel), kissé ütődött megjelenést kölcsönző jelmeze és a perkás (Neemoi „Speedy” Acquaye) fejére szigszalagozott gyümölcskosár is alighanem ennek a mementója. De fantasztikusan néz ki mindenki a felvételen. Ken Craddock billenytűs hibátlanul hozza a hetvenes évek eleji pedofil sorozatgyilkos fazont, Graham Bond, az okkultista-sátánista-depressziós-kokainista fúvós-billentyűs-producer zseni pedig a tökéletes okkultista-sátánista-kokainista-depressziós zenészzseni sztílót. És csodálatosak az énekesnők (Aliki Ashman – meglepő módon ő a fehér – és Diane Stewart) is. Baker mániákus dobolása pedig annyira ÜT, hogy vagy hatszor meghallgattam az egészet a héten.