Népszabadság, 2001. március 1.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Az én krumplilevesem a következőképpen készül.
Meghámozok krumplit, egy-másfél kilót. Kockára vágom, apróra. A krumpli felét megpárolom kicsinyt vajon. Ezzel anyám példáját követem, akivel a francia gasztronómiai kultúra fuvallatai csapták meg a családi konyhát annak idején. Felöntöm vízzel aztán, sózom, borsozom, babérozom, és beleteszem másik felét a krumplinak.
Ezzel apai nagyanyám emlékének adózom, aki se nem tudott, se nem szeretett főzni, de ötven éven át naponta rákényszerülvén, a lehető legegyszerűbben készített mindent el, a krumplilevest például úgy, hogy megfőzte a krumplit, és becsületesen berántotta. Kész.
Én viszont nem állok meg itt, mert egy kis zöldséget is — gyökeret, murkot és zellert mindenekelőtt — is teszek mindig a krumplilevesbe. Akárcsak a csodálatos Kató, aki gyermekkorunkban vitte — velünk együtt — a konyhát. Nem maradhat el egy szép fej hagyma sem, abból Lonci néni minden levesbe tett négyet-ötöt is, s azt aztán Gyula bácsi külön, kanállal szétlapítgatva, hagyma-pépesítve ette.
Hogy az én krumplilevesemnek a kellő tartalma is meglegyen továbbá, szokásom egy szép csirkecombot is csúsztatni bele. Ez megadja a tartását neki, nem kell mindenféle gyanús levesporokkal, -kockákkal mesterségesíteni. Ezt egyébként apai nagyanyám testvérétől lestem el, minden levesbe csirkecombokat rejteni, nyugodtan mondhatom, Zsuzsa nénénknek ez volt az egyik legjobb szokása, noha volt neki számos.
Na, most az én krumplilevesemből nemigen hiányozhat valami füstölt terméknek az íze sem, s ebből a szempontból nem elégedek meg az apám által favorizált lecsókolbásszal, az ő álláspontja szerint egy jobb lecsókolbász mellé nem kell már semmi sem, megvetette azokat, akik füstölt oldalassal csinálták a paprikás krumplit és csülökkel a bablevest, pocsékolásnak, nagyzolásnak, urizálásnak tartotta az ilyesmit.
Én viszont minimum egy féltenyérnyi szalonnahajat, de mostanság, gondolván Karcsi barátomra, inkább egy szép szelet húsos házi füstölt szalonnát teszek a krumplilevesbe, de gyakran eszembe jut derék Lajos sógorom is, aki bizony gyakran egy szép füstölt körmöt is megfőzött külön, előre, egy jó krumplileveshez.
A kellő savanyúságot elérendő, általában pár evőkanál uborkalevet, ne adj isten: savanyúkáposzta-levet mellékelek, ez jellegzetes fogása az orosz gasztronómiának, amihez szintén lett közöm életem egy szakában. Mindezeken felül mindig teszek manapság az én krumplilevesembe egy csokor petrezselymet és egy negyed fej megmosott kelkáposztát is — az asszony kedvére cselekszem ezzel, aki minden levesbe tesz kelkáposztát, hogy azt borsozva, sózva külön, előétel gyanánt fogyassza aztán kézzel el.
A levest a végén berántom, de csak épphogy egy kicsit — tartozom ezzel anyai dédanyámnak. De utána be is habarom, és legírozom, és staubolom is — persze mindhármat módjával. Az elsőt teszem unokabátyám miatt, aki csodásan tudott habarni, a másodikat emlékezve egy régi lányra, aki minden levest legírozott, ez is lett a veszte szegénynek, a harmadikat pedig egy barátom miatt, akit úgy hívtak, hogy Staub Jenő.
A vége felé beleteszek egy cseresznyepaprikát is, úgyannyira, hogy még szét ne főjön, de azért megpuhuljon, a tányérban könnyen szét lehessen nyomni már, ahogy nagyapám szétnyomta mindig, aki úgy ette a cseresznyepaprikát, mint más a retket.
Hál így készítgetem az én krumplilevesemet, amikor készítem, így, beletéve mindig majd mindenkimet.
Tudom, hogy lehetne még csinálni krémnek, pürének, lehetne buggyantott tojással gazdagítani, lehetne tenni bele még káposztát, gombát, halat, lehetne ízesíteni majoránnával, köménnyel, mindenféle mással, tudom — de öreg vagyok, nincsen kedvem sokat ismerkedni már.
Bächer Iván