Népszabadság, 2001. február 8.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Aki tudja, tudja: nagyon össze tudnak szokni egymással emberek. Annyira, hogy az már szinte rémes. Pár évtized és kialakul, ami kialakul, rögzül, kövül, és akkor már anélkül nincsen is semmi se.
Huzamosabb együttélés általában a konyhában is állandósítja a viszonyokat.
Vannak párok, amelyeknek egyik tagja főz, a másik tagja nem. Ez viszonylag egyszerű képlet, ugyebár.
Gyakori, hogy munkamegosztás alakul ki a konyhában is.
Az asszony gondoskodik a kosztról, hétköznapokon, hétvégeken viszont ünnepélyesen beszáll az ember is.
Szintén tipikus az a fölállás, miszerint — kicsit leegyszerűsítve — a férfi viszi a magyaros, a feleség a francia és más nemzetbéli konyhát. A pörkölt, a gulyás, a halászlé minálunk hagyományosan nem veszi ki jól magát női kéz alól.
Vannak azonban bonyolultabb esetek is.
Ilyen például az antagonisztikus konyha, amelyben állandósulnak a súrlódások, differenciák, az „anyám nem így csinálta” kezdetű megjegyzések, amelyekre „akkor eridj az anyádba” a válasz gyakorta. Ez kifejlett esetekben az egymás mellett való tökéletes elfőzésben tud kulminálni.
Bizony láttam már olyat, hogy fél évszázada együtt élő, egy fedél alatt magára maradt két öreg külön főz magának. És ez még a jobbik eset. Így legalább kisebb az esélye a mérgezésnek.
Bizony sokkal nagyobb öröm komplementer konyhába fordulni be, ahol egymást kiegészítő pár tüsténkedik. Van, amikor például a sózás kizárólag az asszony dolga, mert a férfi képtelen sózni, de nem baj, mert van asszonya, aki viszont remekül sóz. Máshol a fűszerezéssel ez a helyzet, előadódik, hogy csak a férj tud berántani kellőn, és a komplettírozó férj vagy asszony se ritka.
Példának okáén Rezső Lajos és neje komplettírozzák egymást a konyhában.
A férfi főz, az asszony, Éva belefőz. Lajos kijelöli a főcsapás irányát, Éva a részletekre ügyel. Lajos elkészít mindent nagyjából, Éva tökéletesít. Kiigazít. Fel- és megjavít. Koronát helyez föl.
Például egy köznapi zöldbabsaláta, mondjuk egy szelet hétköznapi hús mellé Rezsőéknél a következőképpen készül el: Lajos nekiveselkedik, tehát beszél a zöldbabról egy jó fél napon át, és megiszik három kisfröccsöt izgalmában. Aztán fölnyit egy zöldbabkonzervet. Leszűri és átmossa, hogy elvegye, amennyire lehet, a fémízét.
Miután ezzel ő a maga részéről végzett, Éva átmossa a zöldbabot rendesen is. Ezután Lajos egy tálba teszi a babot, rápasszíroz négyöt gerezd fokhagymát, rálöttyint egy „púpozott” evőkanál almaecetet, mokkáskanálnyi cukrot, ugyanannyi sót, egy doboz tejszínt, összekutyulja az egészet, és azt mondja: „No, ezt kóstold meg, e!” Mire Rezsőné megkóstolja, és azt mondja, elsőrangú, csak még valami hibádzik belőle.
Micsoda? Kérdezi Lajos lepetten (persze csak látszólag úgy), mire mondja Éva, hogy szóra sem érdemes, és rámetél a zöldbabra egy kis bukéta friss rozmaringot, petrezselyemzöldet, ráhajít egy maréknyi, serpenyőben pirított tökmagot, szór rá egy kevés kakukkfüvet, gyömbért, chiliport, borsot, és meglocsolja szójaszósszal, átkeveri még egyszer az egészet így, belekóstol és így szól: „Elsőrangú zöldbabot csináltál, ügyes vagy, Lajos.”
Mire Lajos egy szót se szól, csak bólint, és azt gondolja magában, hogy nemcsak ügyes, de mindenekelőtt jó ember ő, hisz el tudná készíteni a zöldbabot maga is úgy, mint Éva, de nem teszi, hadd legyen az asszonynak is meg a maga napi öröme.
Bächer Iván