Népszabadság, 2001. január 11.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
— Nem értem, miért szeretem én ezt ennyire, de nagyon szeretem, nagggyon, naggyon — mondja Dús Vera kontrollszerkesztő. — Talán ezt szeretem minden ételek között a legjobban, sőt egészen bizonyos, hogy ezt szeretem a legjobban. Pedig utálom az erőset, ez pedig erős, mint az állat, és mégis szeretem, nagyon szeretem, naggyon, naggyon. Ki érti ezt?
— Senki — bólintanak rá ilyenkor övéi, és tényleg nem értik a dolgot.
Igaz, nem is nagyon érdekli már őket sem az ok, sem a jelenség maga, eszik a tésztát beletörődve, eszik minden héten.
Mert Dús Veráéknál minden héten tészta van, egyszer biztosan, de ha nem figyelnek övéi, akkor bizony megesik, hogy többször is az van, tészta.
Az alijo olijo miatt.
Mert annyira odavan a kontrollszerkesztő azért, hogy meg bírja enni naponta, egymás után heteken át naponta, meg bírja enni egynaponta négyszer is, és ha eszik, akkor három púpozott tányérnál soha alább nem adja.
A kontrollszerkesztő az alijo olijo miatt elveszít minden kontrollt.
Alijo olijo — így mondja, de persze tudja, hisz utánaolvasott rég, no meg olvasott ember amúgy is, egy kontrollszerkesztő milyen legyen, ha nem olvasott, szóval tudja, hogy az étek neve pontosan: pastasciutta con aglio, olio e peperonico, tehát főtt tészta fokhagymával, olajjal és erős paprikával.
De ő csak így mondja, röviden, magyarosítva: alijo olijo — fárasztó is lenne az eredeti nevet mindennap annyiszor mondani.
Egyébként a nagykönyv szerint készíti el: kellő állagúra főzi ki a tésztát hozzá, és amíg az fő, addig összeaprítja a lehető legegyszerűbben elkészített szafthoz — szaknyelven shugóhoz — valókat: a fokhagymát és a hegyes zöldpaprikát.
Ha a tésztát leszűrte, és a szószhoz valókat előkészítette, akkor pár perc alatt összerántja az olajban együtt a felszecskázott fokhagymát és a paprikát, ügyelve arra, hogy az előbbi meg ne égjen. A színe miatt vagdos a végén egy fél bukéta petrezselymet bele, kevés bazsalikomot is, és kész.
Annyi specialitással él talán, ha ez specialitásnak nevezhető, hogy nem sajnálja a belevalókat, mondhatjuk úgy is, azokkal már-már kontroll nélkül él. Az olajba, nem kevés olajba, de sokba, egymásfél decibe egy egész fej fokhagymánál kevesebbet soha nem tesz bele, de többet gyakorta, sőt kétszer annyit is nemegyszer. Bizony egy-egy négyszemélyes adaghoz tizenöt, húsz gerezdet is bátran átnyom a nyomóval Dús Vera. Hegyes zöldpaprikából is legalább hármat aprít, ügyelve arra, hogy mind a három cső lehetőleg más árustól, más boltból való legyen, mert ezek a hegyes zöldpaprikák csalókák, nem lehet tudni szemre, hogy melyik erős és melyik nem, és ha igen, akkor mennyire. A biztonság kedvéért azért a három — vagy négy, sőt néha öt — más-más eredetű zöldpaprika mellé ezért mindig belemorzsol két-három szárított cseresznyepaprikát, és szakajt a külön az erre a célra cserépben nevelgetett úgynevezett macskapöcséből is egy aprókát, ami viszont erejét tekintve tíz akármekkorával is felér.
Asztalra helyezi aztán a tálat, a lecsepegtetett és kis olívában átforgatott tésztát, mellé helyezi a kislábast az olijo alijával magának, és a reszelt sajtot, tejfelt és ketchupöt a többinek. Szed mindenkinek tésztát, aztán hogy arra ki mit tesz, az már fakultatív. Ő a maga részéről a maga kazalnyi tésztájára a maga szaftjából önt jókora merővel, nem tesz rá se sajtot, se ketchupöt, se semmit, csak nekilát boldogan, lelkesen.
Homlokát a harmadik falat után apró verejtékgyöngyök lepik el, dús ajkán olajcsepp csillog fényesen, hangja el-csuklik, ahogy mondja, mindig mondja, minden héten egyszer, de inkább többször is ezt mondja, mondogatja két falat között:
— Nem értem, miért szeretem én ezt ennyire, de nagyon szeretem, nagggyon, naggyon. Talán ezt szeretem minden ételek között a legjobban, sőt egészen bizonyos, hogy ezt szeretem a legjobban. Pedig utálom az erőset, ez pedig erős, mint az állat, és mégis szeretem, nagyon szeretem, naggyon, naggyon. Szeretem a halászlét, de meg nem eszem, ha erős, szeretem a pörköltet, a gulyást is, de ha megcsípősözik, hozzá már nem nyúlok, csak ezt, ezt szeretem erősen, sőt talán éppen azért szeretem, mert erős, naggyon, naggggyon erős, bidva erős. Miért van ez? Ki tudja, miért? Mi van velem? Miért vagyok ilyen?
— A fene tudja — vonják meg vállukat a többiek, akik megadón eszik a sajtos tésztát ketchuppal, és valóban nem tudnak semmit, de ez nem bántja őket immár, mert — okos emberek lévén — tudják, hogy mennél jobban ismerünk valakit, az illetőről annál kevesebbet tudunk.
Ők pedig Dús Verát jól, nagyon jól, nagggyon, naggyon is jól ismerik.
Bächer Iván