Népszabadság, 1999. január 21.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Günt Ernő megéri pénzét.
Rendes ember lenne amúgy, munkáját elvégzi, családjával sem túl komisz, barátait elárulni nem szokása, a szemetet is leviszi mindig.
Csak néha felönt a garatra Günt.
Nem mindennap, de bizony majd minden héten egyszer-kétszer, urambocsá’, háromszor is. Nagy kárt nem tesz ilyenkor sem, igaz, hasznot sem hajt sokat, általában marhaságokat beszél, kicsinyt danol, elalszik ültében, mikor pedig megpróbálják az ágy felé navigálni, akkor föl-fölbukik, néha magában, néha az útba eső lakberendezési tárgyakban téve kisebb-nagyobb károkat, úgyhogy már nem is vesződnek vele, hagyják, hadd aludjon ott, ahol az álom elnyomta éppen, széken, sublóton, térden állva, mert előfordult az is. Persze másnap reggel rémes lelkiismeret-furdalása van ilyenkor, igyekszik is nagyon jóvátenni a történteket, próbál jópofáskodni, mosogat, mint a motolla, vásárol, pénzt ad a gyereknek.
És főz mindenekelőtt. Általában pediglen húslevest. Azt mindenki szereti, az ő szesztől szétmart gyomra, megkínzott belei, száradt gigája, vattás szájürege, súlyos szíve, sajgó lelke mind-mind nagyon kívánja a húsnak forró, tömény levét.
A múltkor, a legutóbbi péntek este történt baleset után is húslevessel próbált kompenzálni másnap.
Korán lerohant a boltba, megvette a hozzávalókat, s mire övéi összeszorított szájjal, reá se nézve, szótlanul kibotorkáltak a konyhába, ő már darabolta a csirkét, tisztította a zöldséget büszkén. Úgy csinált, mintha nem venné észre a fagyos fogadtatást, abból indult ki, hogy húslevesének gőzében úgyis fölenged az majd.
Miközben csinálta az ő levesét, beleaprítva egy egész csirkét, nem sajnálva se mellét, se combját belőle, és tette mellé rögtön a zöldséget, a negyed kelt, amelynek külső levelei fél centi vastagok és sötétzöldek voltak, a három szem krumplit, a hajában hagyott, csupán csak megmosott vöröshagymát, a répát, a zellert, a gyökeret, a karalábét, a zöldbabot, a gombát, a szemes borsot és a sót, és azután is, mikor ezzel végzett, és leült a hokedlire, és nézte a levest, és mikor megbuggyant, egész kicsinyre tette a gázt alatta, hogy épp csak rezegjen a teteje, és miközben szedegette le a habot, mindvégigcsak arra a húslére gondolt, ami rendbe teszi az ő szervezetét. A lére gondolt, amely újra egybegőzöli majd őt a családdal, és már azon spekulált, hogy hogyan is egye ő majd azt a húslét, hogy legyen neki valami löketje, spétje, valami bukéja. Bort biztosan tesz bele, egy evőkanál borral megfranciásítja, igazándiból ő már eleve azzal főzte volna, de ez az eljárás olyan ellenállásba ütközött volna, amit az adott státusában nem kockáztathatott meg, nem érezte magát konfrontációképesnek még, majd a leves után, az más, gondolta aztán, hogy kis konyak is jót tesz majd az ő levének, az pedig ugye nem volt kétséges, hogy megcsípősözi rendesen, persze nem mindegy, hogy mivel, a Bugac vére például hiába erős, elnyomja a leves eredeti ízét, vagy friss hegyes zöldpaprikát karikáz bele, vagy ha ez nem lenne kellően csípős, akkor van neki apró paprikája, amit a kínai boltban kapni, és amihez foghatón erős dolgot ő még nem szerezett be soha, mindazonáltal borsot is tesz bele, őröl bele pontosabban, anyjától örökölt örlővel, tésztát is főz hozzá, nem metéltet, hanem csigásat, apró csigásat, mert az a jó, magának reszel bele sajtot is, határozta el, sőt egy-két csepp citrommal is megbolondítja magának, mert nagyon kívánta a savanykásat a gyomra.
Egyre, mire Günt Ernő becsapta harmadik gyógysörét is, kész lett a gyönyörű leves. Tetején alig csillogott némi zsír, áttetsző volt, de mély, sűrű, szinte feneketlen, harapnivaló leves volt, azzal a mély ízzel bíró leves, amit csak ihletett délelőttökön sikerül csinálnia az embernek.
Nézte levesét Günt, s szemét elhomályosították a könnyek. Elhatározta, hogy leszűri. Elzárta a gázt. Egy lábas szűrőt vett elő, román gyártmányt, amilyent évtizedek óta kapni minden piacon, olyan szűrőt, amelynek három lába van, lehet kapni kék, piros, fehér, sárga színben, az övé piros volt.
Beleállította a mosogató aknájába ezt a piros szűrőt. Fölnyitotta a negyedik gyógysört, töltött egy pohárral, megitta azt. Konyharuhát akasztott le, négyrét hajtotta, két végivel megfogta a levessel teli lábas két fülét. Fölemelte a lábast, odalépett a mosogatóhoz, és szépen, óvatosan, hogy mellé ne loccsanjon, beleszűrte a levest.
Bächer Iván