Diétás sült hús

Az ember változik. Sokra nem megy vele, de változik.

Még én is változom. Például volt idő, mikor én mindennek füstölt szalonnát sütöttem alája. Lecsó és csirkepaprikás, töltött karalábé vagy bableves rántása egyként szalonna kisült zsírján készült.

Ma meg már nincs is zsír otthon semmi.

Olajjal főzök, sőt néha vajjal, margarinnal is.

De még így is mondogatják, próbáljak diétásabban — ha már muszáj vagyok naponta egyáltalán — főzni.

Múltkor is gondolkoztam ezen, és kisütöttem, hogy húst fogok kisütni.

Elképzeltem, ahogy két-három szelet csontszáraz sült hús lesz a fekete tányéron, rajra egy kis snidlinges vaj olvad legfeljebb, vagy egy kis sóska-, paradicsom-, esetleg fokhagymamártás, mellette körít kevés főtt kukoricaszem, pár kelgolyó, kis tejszínes zöldbab, fölszelt paradicsom, ollózva két friss bazsalikomlevéllel, csöpet olajjal, sóval, borssal, meg ami még eszembe jut mivel.

Vettem hát egy szép karajt, másfél kilónyit. Kicsontoztam, a csontot lefagyasztottam leveshez, a húst pedig szépen egy alkalmas öntöttvas lábosba helyeztem.

Ezután lementem zsírért, mert kiment a fejemből, hogy nincsen.

Gondoltam, elég lesz fél kiló, de aztán vettem egy kilót, hogy legyen.

Kivettem a húst, aláhámoztam papírjából az egyik kocka zsírt, vissza tettem arra a húst, s lefedve elkezdtem a sütést.

Úgy határoztam, hogy egy kanálka són felül nem teszek bele semmit, hadd legyen a hús teljesen diétás.

Hagytam tehát a húst sülni a levében, csak annyit cselekedtem egy fél óra teltével, hogy ráborítottam a másik fél kiló zsírt is, mert az az egy fél a hús negyedét is alig lepte el.

Negyedóránként meg-megforgattam a darabot, hogy minden oldaláról egyenletesen süljön át. Sült is úgy szépen vagy három órán keresztül.

Már a vége felé tartott a sütés, már szép aranyos, barnás, rozsdás, sárgás kéreg képződött a húsdarab mindenik oldalán, már — véltem — kisült belőle minden zsír a zsírba, amikor azt vettem észre, hogy valaki gondterhelten áll a vaslábas felett.

— Nem kéne ebbe még valami? — kérdezte töprengve az illető.

— Micsoda?

— Hagyma, fokhagyma, az jó ízt ad a húsnak.

— Tőlem — vontam meg vállamat és közömbösen néztem el, ahogy négy szép fej hagyma félbe vágva és pár gerezd fokhagyma a rotyogó zsírba kerül.

Pár perc múlva elzártam a gázt, s kitettem a tálat a spájzba, majd a hűtőbe tettem.

Másnap, miután megjövök a boltból a friss kenyérrel, mimással, veszem elő a tálat. Mi tagadás, gyönyörű volt a mályvaszínű zsír, amelyből sárgásra sült hagymadarabkák meredeztek elő, s amelynek közepén hegyként magaslott ki a tiszta hús.

Kitettem az asztalra az egészet, s gondoltam, mindjárt kiveszem a zsírt a húsból, szépen letisztogatom a zsírtól, s fölszelem aztán. Csak még éppen le kellett írnom pár sort gyorsan — ezt a párat mellesleg, amit eddig olvasni tetszettek — beszaladtam a szobába, megírtam, s csak azután mentem a konyhába ki:

Mit látok?

Ott áll a hús, a diétás hús a tálon, és körötte egy csöpp zsír nem sok, de annyi sincs.

Ellenben a környülállók — voltak egy-páran éppen — képe igencsak csillogott.

Kenyérért pediglen mehettem le megint.

Bächer Iván