Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 5. szám, 2025. január 31.
KARSAI LÁSZLÓ
Édesapám 50 éves korában, 1972-ben a Magyar Országos Levéltárban (MOL) volt főlevéltáros. Somlyai Magda ekkoriban az MTA Történettudományi Intézetének (TTI) egyik vezető történésze volt.
Somlyai a Sorsfordulóhoz (Karsai Elek – Somlyai Magda [szerk.]: Sorsforduló. Iratok Magyarország felszabadulásának történetéhez. 1944 szeptember – 1945 április, I–II., Budapest, 1970) írott bevezető tanulmányában a rendelkezésükre álló forrásanyag hatalmas mennyiségét emelte ki. Végül 688 iratot válogattak be, ám több megye (Győr-Sopron, BAZ, Somogy, Bács-Kiskun, Baranya és Csongrád) iratanyagából szinte semmi nem került a két vaskos kötetbe. Főleg azért nem, mert ezekben a megyékben a helyi levéltárosok, történészek vagy már publikáltak forráskiadványokat, vagy ezek megjelenése rövidesen várható volt. Éveken keresztül levéltárosok tucatjai céduláztak a szerkesztők számára, közel 40 ezer kutatócédulát készítettek, 200 ezer iratról készült címleírás, többségükről géppel írott másolat is. 1965-ben, a munka megkezdése előtt a Levéltárak Országos Központjából a megyei és városi levéltáraknak „munkautasítást” küldtek. Ennek 3. pontjában „időzített” politikai bomba volt. A levéltárosoknak azokról az iratokról is kutatócédulát kellett készíteniük, amelyek „[a] harcoló katonai alakulatok ellátásáról: élelmiszer, mezőgazdasági és ipari nyersanyag, iparcikkek beszolgáltatása, közmunkaerő kirendelése stb.” szóltak.1 A 40 ezer kutatócédulát a két szerkesztő átnézte, majd a legfontosabbnak ítélt iratokat a helyszínen, az egyes levéltárakban elolvasták, legépeltették, végül a legépelt iratok közül válogatták ki a legtanulságosabb dokumentumokat.2 A kötet impresszumában az áll, hogy 1970-ben jelent meg, a valóságban csak valamikor 1971 tavaszán kerülhetett ki a híres Kner-nyomda gyulai utódvállalatától.3
*
Az MSZMP nagy hatalmú Agitációs és Propaganda Bizottsága (APB) 1972. április 11-én ülést tartott, ezen az első napirendi pont volt a Sorsforduló.4 Az APB „hozott anyagból” dolgozott, valamikor az előző hetekben a Sorsfordulóval kapcsolatban magasabb szintű pártállami döntés született. Leállították a könyv terjesztését, a közkönyvtárakból, könyvesboltokból visszavonták a köteteket, a köteles példányszámos könyvtárakban zárolt kiadvánnyá minősítették át. Ezekkel az intézkedésekkel az APB természetesen egyetértett, mert szerintük (is) a Sorsforduló „álobjektív történelemszemléletet tükröz”. Ennek egyik bizonyítéka volt, hogy közölte a nyilas közigazgatási szervek, sőt kommunistaellenes közigazgatási szervek dokumentumait, köztük néhány szovjetellenes iratot is. Ezek megjelentetése az APB szerint „súlyos politikai hiba volt”. Leszögezték: „A könyvről a napi és az irodalmi sajtó a továbbiakban nem közöl ismertetést.” Ők már tudták, hogy a Párttörténeti Közleményekben „egy rövid, a gyűjteményt [sic!] elítélő írás jelenik meg”. A könyvrecenziók között Strassenreiter Erzsébet bírálata meglehetősen hosszúra sikeredett,5 de az APB tagjai sem ezt, és nyilván magát a Sorsfordulót sem olvasták sarkos véleményük kialakítása előtt. Utasították a művelődésügyi minisztert, hogy gondoskodjon a 3000 példányban megjelent (és 1972 tavaszáig 800–900 példányban megvásárolt) forráskiadvány raktári készletének megsemmisítéséről, és derítsék ki, ki a felelős azért, hogy erre közel félmillió forintot folyósítottak, és azért, hogy nem voltak lektorai a kiadványnak. „Felkérték” a Budapesti Pártbizottságot (BPB), hogy a kötet szerkesztőit mint párttagokat fegyelmi úton vonják felelősségre. A BPB ezt a feladatot leadta az I. kerületi pártbizottságnak, ahol a szerkesztők munkahelye, tehát az OL és a TTI volt. „Kívánatosnak” nevezték, hogy a TTI és az OL szervezzen vitát a kötetről „más történész intézmények” [sic!] bevonásával. Figyelemre méltó, hogy az MSZMP KB Párttörténeti Intézetét, Strassenreiter munkahelyét itt nem nevesítették. Végül az OL-t is kihagyták, és „csak” a TTI-ben szerveztek tudományos vitát. Az intézet MSZMP-alapszervezetének anyaga, valamint ennek a 1972 késő tavaszán lezajlott vitának a jegyzőkönyve sem került be az MTA Könyvtárába. Nehezen érthető, hogy Somlyai Magda miért nem írt az emlékirataiban erről a vitáról.6 Ő csak annyit említett meg, hogy „a hivatalos fogadtatás elviselésében sokat segített, hogy mind a szakma, mind a politikailag gondolkodni tudó és »bátorkodó« közvélemény ítélete velünk tartott, nekünk szurkolt.”7 Emlékszem, édesapám milyen boldogan jött haza az Úri utcából. Ránki György, Juhász Gyula, Lackó Miklós nevét említette, akik kollégáikkal együtt a vitán megjelent fővárosi és kerületi pártbizottsági illetékes elvtársakkal és főleg az APB elítélő határozatával nem törődve leszögezték, hogy itt egy tudományos munkáról van szó, a szerkesztők történelmi dokumentumokat válogattak a két kötetbe.
Strassenreiter gúnyosnak szánt megállapítása szerint a partizánharcokról, a munkásoknak a gyárak leszerelése ellen kifejtett akcióiról, a fegyveres felszabadító harc megszervezéséről szóló dokumentumokat a szerkesztők „kifelejtették” a kötetből.8 Megszámolta, a 688 dokumentum közül 161 származik a Szálasi-rezsim kormányszerveitől, viszont nincs szó a kötetben a Magyar Frontról, a Bajcsy-Zsilinszky-féle ellenállási mozgalomról, a demokratikus és munkáspártokról, a szovjet hadsereg nemes tetteiről, segítőkészségéről az újjáépítésben, a vasutak és hidak helyreállításában. Ezekről Strassenreiter szerint legalább annyi iratot összegyűjthettek volna a szerkesztők, mint a robotról stb.9 Azt állította, hogy az akkor élő idősebb nemzedék tagjai „még ma is elismeréssel emlékeznek meg a szovjet katonák őszinte barátságáról és tetteiről”. Véleménye szerint a szerkesztők hibás koncepciója miatt alakult ki „nemcsak sötétebb, hanem egy, a valóságot torzító kép a felszabadulásról”.10
1972 júniusában egyszer viszonylag késő este értem haza. Édesapámat, aki korán fekvő, korán kelő ember volt, a nappaliban találtam, kezében ceruza, a Sorsfordulóba jegyezgetett, majd cédulákat rakott egy-egy helyre. Kérdésemre csak annyit mondott: „Valaki feljelentett minket a csehszlovák követségen, tudod, ők figyelik a magyar kulturális életet. Most már Moszkvából jött az utasítás, hogy minket felelősségre kell vonni. Én megpróbálom kitalálni, melyek azok a dokumentumok, amelyek nem tetszenek az elvtársaknak.” Az utolsó szót metsző gúnnyal mondta. Hiába „dolgozott”, sem őt, sem Somlyai Magdát nem engedték be a saját (párt)fegyelmi tárgyalásukra. Az I. kerületi pártbizottságon 1972. június 22-én ült össze az FB.11 Gárdonyi Éva pedagógus, általános iskolai igazgató szerint „fasiszta beállítottságú emberek állították össze ezt a könyvet”, ha egy pedagógus felolvasna ebből a könyvből, elbocsátanák, mert a szovjet hadsereg ellen uszít. A „dorgálás” pártbüntetést enyhének tartotta, és a „megrovás” mellett állt ki. Az I. ker. PB I. emeleti klubszobájában zajlott a tárgyalás, a szerkesztők a folyosón kb. három órán át várakoztak. Az ajtón keresztül szinte minden szót pontosan hallottak. Holokauszt-túlélő édesapámat nagyon felháborította, amikor azt hallotta a folyosón, hogy ő kiadott a nácizmus üldözötteiről egy könyvet 1958-ban, amely arról szólt, hogy „csak a gazdag zsidó kereskedőket, a Weiss Manfrédokat, a Chorin bárókat üldözték. Megfeledkezett a proli zsidókról…”. Akkor még nem tudhatta, hogy ezt Horváth Miklós, a BPB politikai munkatársa mondta, aki nyilván soha a kezébe sem vette a Vádirat a nácizmus ellen I–III. köteteit, csak valami antiszemita pletykát hallott édesapámról. Viszont pártszervezete nevében közölte, hogy ők a „megrovás” pártbüntetést javasolják.12 Dr. Szabó János úgy vélte, hogy „a szerzők szerint a magyar nép megérett arra, hogy ezeket a dokumentumokat olvassa. Véleményem szerint a szerzők nem értek meg arra, hogy ilyen munkahelyen dolgozzanak.”13 Mucsi Ferenc történész, aki a TTI-ben Somlyai párttitkára volt, azt mondta, a szerkesztők meglévő dokumentumokat tártak fel károsan, de jelezte, hogy a TTI-ben lezajlott „szakmai vita” megállapította, hogy a könyv nem tekinthető antimarxistának. Megvédte Karsait és Somlyait, közölte, hogy politikailag kifogástalanok, elvhűek, „szovjethűségükről is tanúságot tettek”. Végül döntöttek, a „megrovásra” nyolc, a „szigorú megrovásra” egy fő szavazott. Ekkor hívták be a két szerkesztőt. Karsai közölte, hogy a szakmai vitán [a TTI-ben] az álláspontját már kifejtette, itt nem kívánja azt előadni. „Azonban ahogy kint ültünk és vártuk a döntést, tisztán hallottam egy hangot, amely az 1959-ben megjelent könyvemet kifogásolta, erre szeretnék reagálni.” Természetesen Balázs István párttitkár belefojtotta a szót, majd mind a kettőjüknek megköszönte a megjelenést, magyarul kirúgta őket a teremből.14
*
Az „inkriminált” dokumentumok közül csak néhányat tudok most bemutatni. A csongrádi polgármester 1944. november 14-én jelentette: „…Csongrád város lakossága a közel egy hónapja tartó állandó éjjeli és nappali munka következtében majdnem felerészben kibetegedett, sokan teljesen lerongyolódtak (…), a város területéről az áttört szovjet csapatok majdnem minden lovat elvittek.”15 A nyírbaktai járás vezetője november 24-én jelentette: „Nagy gondot okoz azonban a járás ellátatlan lakosságának búzával, gabonával, zsírral, sóval, cukorral, petróleummal, szappannal, lábbelivel, igavonó állatokkal és tűzifával való ellátása. Ugyanis az átvonuló katonaság a járás községeiben talált terményneműeket lefoglalta és a katonaság részére felhasználja ma is. Úgyszintén elvitte a katonaság a község lakosainak állatállománya ¾ részét és még viszi ma is…”16
Néhány éve egyes történészek „felfedezték”, hogy a Vörös Hadsereg katonái, tisztjei 1944–1945-ben Magyarországon is tömegesen erőszakoltak meg lányokat, nőket, asszonyokat. Ha kezükbe vették volna a Sorsfordulót, szép számmal találtak volna felfedezésüket alátámasztó dokumentumokat. Harsányi Péter nyírbátori főszolgabíró december 2-án jelentette: „A szovjet hadsereg bevonulásának napján Encsencs községben egy helybeli lakos a felesége védelmére kelve agyonvert, halálra sebesített egy katonát, ezért a községből 120 túszt vittek el, akik jelenleg Rakamaz községben vannak őrizet alatt. Tekintettel arra, hogy az illetőt, aki felesége védelmére kelt, a katonai hatóságok mint ártatlant már régebben hazabocsátották, indokolt volna a 120 ember érdekében is lépéseket tenni.”17 Dr. Szeremley Gyula kisújszállási orvos bordélyház felállítását javasolta december elején a „…nemibetegség és vérbaj megszüntetése érdekében”. Köztudomásúnak nevezte, hogy „a katonaság több esetben kényszerítette a lakosságot, sőt gyermekeket, hogy őket olyan házakhoz vezesse, ahol lányok és fiatal nők vannak. (…) Tekintettel arra, hogy tudomása szerint egész sereg olyan nő van a városban, aki készségesen áll az oroszok rendelkezésére…”, bordélyház felállításával és az ide önként jelentkező nők állandó orvosi felügyelet alatt tartásával meg lehetne akadályozni a nemi betegség és vérbaj további terjedését – közölte dr. Szeremley.18 Előszállásról december 19-én azt jelentették, hogy „[i]tt már mindenki mindenéből ki van fosztva”.19 Gyomán „[k]özegészségügyi intézmények, mint tüdőgondozó, szülőotthon, járványkórház, nem működnek, mivel felszerelésük az orosz katonaság által elhurcoltattak, illetve megsemmisíttettek”.20 Biharnagybajom főszolgabírája 1945. január 23-án jelentette, hogy miután hosszú hetekig robotoltatták a helyi férfiakat, őket újra összeszedték, és Tiszafüredre vitték. „Fiaink egy újabb 6 hetes robot után közvetlen karácsony előtt tértek vissza, roncsoltan, betegen, nagyon sok közülük halálra váltan, úgy, hogy közülük sokan egész életükre nyomorékká lettek, sokan pedig szerzett nyavalyájukban azóta belepusztultak.”21
Még sokan lehettek olyanok az 1970-es évek elején Magyarországon, akik élénken emlékeztek a Rákosi Mátyás kommunista pártvezért övező személyi kultuszra. A nyilas Nemzetvédelmi Tudósító 1945. január 27-i beszámolója a nemzetvezető országjárásáról sem nélkülözte a lelkesedést, a Vezér ünneplését. Édesapám kis ceruzajelet tett ahhoz a részhez, ahol arról számoltak be, hogy amikor a nemzetvezető kocsija hosszú oszlopban menetelő ifjúsági honvédalakulat mellett haladt, akkor Szálasi „mint rendfokozat nélküli gyalogos honvéd hosszú kilométereket gyalogolt azzal a leendő hadsereggel, mely az új életet, a győzelmet, a felszabadítást hozza…”.22
Gyulán 8 ezer sebesült szovjet katonát ápoltak. „A lakosság ezer-számra adta a szükséges kórházi felszereléseket, ágyat, párnát, takarót, szalmazsákot és lepedőt. Hamarosan minden nagyobb középületet kórháznak rendeztek be…” Az alispán jelentése végén megállapította: ez a gyulai 8 ezer fő orosz sebesült olyan, mintha az egymilliós Budapestnek 300 ezer sebesült ellátásáról kellene gondoskodni.23 A szentesi kórházba csak olyan betegeket vettek fel, akik tudtak magukkal vinni szenet vagy fát, mert a kórház tüzelőanyaga február elején már elfogyott.24 Csorba János, Budapest polgármestere 1945. február 11-i jelentésében részletesen beszámolt a szovjet katonák garázdálkodásairól. A férfiak már nem mernek az utcán járni, mert válogatás nélkül fogdossák össze őket, és viszik Gödöllőre és más városokba. „Sajnos nap-nap után előfordul, hogy az egyes magánlakásokban található összes ingóságot teherautókra rakják és ismeretlen helyre viszik az orosz hadsereg alakulatai. (…) a Károlyi utca 18. sz. házat – ahol gróf Teleki Géza miniszter úr lakása is van – a falat kibontva szintén teljesen kiürítette valamelyik orosz alakulat.”25
Epilógus
A Kádár-rendszerben, az Aczél György nevéhez köthető „három t”, vagyis a „támogat, tűr, tilt” kultúrpolitikája idején kevés könyvet kellett betiltani, visszavonni a könyvárusi forgalomból, a könyvtárakban meg zárolt kiadvánnyá minősíteni. Erről gondoskodott a szerzők, szerkesztők öncenzúrája, a lektorok gondos, óvatos és néha óvatoskodó munkája és végül a kiadói szerkesztők, vezetők ténykedése. Milan Kundera Tréfa,26 Sík Endre Vihar a levelet…27 és Borsányi György Kun Béla28 című könyve jutott csak a betiltás sorsára a Sorsfordulón kívül.
Utóbbi szerkesztőinek végül a haja szála sem görbült. 1974-ben az illetékesek rájöttek, hogy a Szakszervezetek Központi Levéltára igazgatója a levéltárosaiból „tépőbrigádokat” szervezett, és utasította őket, hogy szisztematikusan tépjék négyfelé a dokumentumokat. Leváltották, majd elmegyógyintézetbe szállították. Helyére édesapámat nevezték ki, aki a „tépőbrigádok” működését azonnal beszüntette. Én még láttam a nagy papírzsákokat, amelyekből a levéltárosok most már féltő óvatossággal emelték ki a dokumentumokat, és ha sikerült összeilleszteni a lapokat, azokat összeragasztották, majd az iratokat reponálták. Amikor az 1980-as évek elején édesapámat komolyabb kitüntetésre javasolták, és ennek híre eljutott hozzá, jelezte, hogy ő 1972-ben „megrovás” pártbüntetést kapott, és mivel soha nem kérte a büntetés törlését, állami vagy pártkitüntetést nem kaphat. A SZOT illetékesei bekérték a párttagkönyvét, kicsit utánajártak az ügyének, és közölték, hogy semmi nyoma sincs annak, hogy ő valaha pártfegyelmit kapott volna. Ezt még be sem jegyezték, talán „elfelejtették” bejegyezni a párttagkönyvébe. „Karsai elvtárs, maga csak dicsekszik, hogy valamikor, valamiért volt egy pártfegyelmije!” – közölte vele nagy vidáman az egyik illetékes elvtárs. Somlyai Magda rövid szegedi egyetemi kitérő után az ELTE BTK népszerű, megbecsült oktatója, az MTA doktora lett.
(Az Erőszakkutató Intézet 2024. december 2-án Budapest Főváros Levéltárában konferenciát szervezett A háborús összeomlás és a szovjet katonai megszállás kezdetei Magyarországon címmel. A cikk a konferencián elhangzott előadás szerkesztett, bővített változata.)
1 Sorsforduló, Bevezető, VIII–IX.
2 Sorsforduló, Bevezető, XX.
3 Az első újsághír a Sorsforduló megjelenéséről a Népszabadságban 1971. március 26-án jelent meg (8.). Ezúton is köszönöm Háy Dianának, az MTA Könyvtár igazgatójának a cikk megírásához nyújtott szakmai segítségét.
4 Az ülés jegyzőkönyvét lásd: https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/pdfview2?file=static/documents/mszmp-agitacios-es-propaganda-bizottsag-ulesei/1972/9FEA30E0C3B2456781730E2A88FC57B3.pdf#search=karsai%20elek&page=1 (letöltve: 2024. november 4.) Ezúton is hálásan köszönöm Héjj Marcellnek, Budapest Főváros Levéltára munkatársának a cikk megírásához nyújtott komoly szakmai segítségét.
5 Strassenreiter Erzsébet: Dokumentumok és valóság (Megjegyzések egy forrásgyűjteményhez). Párttörténeti Közlemények, 1972/1. sz. (április), 184–192.
6 Somlyai Magda: Elszámolás nyolcvan évemmel. Villanások életemből – lírából, történelemből, politikából levezetve (Napvilág Kiadó, Budapest, 2010)
7 Somlyai, Elszámolás…, 228.
8 Strassenreiter, Dokumentumok és valóság, 187.
9 Strassenreiter, i. m., 187–188.
10 Strassenreiter, i. m., 190.
11 A fegyelmi tárgyalás jegyzőkönyvét lásd: Budapest Főváros Levéltára (BFL)-XXXV-6-a- (az MSZMP Budapesti Pártbizottsága I. kerületi Bizottsága vezető testületeinek iratai)-4-348. ő. e. (őrzési egység)-1-54.
12 Uo. 21–22.
13 Uo. 24.
14 Uo. 36–37.
15 Sorsforduló, Dok. 69/b.
16 Sorsforduló, Dok. 93.
17 Sorsforduló, Dok. 116.
18 Sorsforduló, Dok. 120. A kisújszállási bordélyház december 17-én nyílt meg, egyelőre két fővel, de a helyi illetékesek úgy tudták, hogy már a következő napon számuk hat lesz. Sorsforduló, Dok. 171.
19 Sorsforduló, Dok. 186.
20 Sorsforduló, Dok. 197.
21 Sorsforduló, Dok. 383.
22 Sorsforduló, Dok. 428.
23 Sorsforduló, Dok. 465.
24 Sorsforduló, Dok. 506.
25 Sorsforduló, Dok. 514.
26 Ford.: Rubin Péter. Európa Kiadó, Budapest – Tatran K., Bratislava, 1968.
27 Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó, Budapest, 1970.
28 Kossuth Kiadó, Budapest, 1979.