Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 5. szám, 2025. január 31.
VÁNCSA ISTVÁN
Bezárták a nyíregyházi kórház gyereksebészeti fekvőbeteg osztályát, a beteg gyerekeket a továbbiakban egy másik kórház látja el. „A biztonságos ellátás így veszélybe kerülhet”, olvashatjuk evvel kapcsolatban az Alfahír.hu oldalon, de hát, mint tudvalévő, a „biztonságos ellátás” szüntelenül veszélyben forog, ez a természete, sőt nemcsak ez forog veszélyben, hanem hovatovább minden, amiről a hírekben szó esik.
Ilyen időket élünk, és ez még csak romlani fog.
Persze mint minden, ez is megközelítés kérdése, ugyanis egy másik hivatalos indoklás szerint új szakmai cél az országos centrumokba szervezés a magasabb színvonalú szakmai ellátás végett, ami lélekemelő, szép gondolat, már amennyiben a nagyüzemi elvek szerint működő gyerekegészségügyi műhelyek létesítése számunkra is szívderítő eszméket hordoz, keblünket pedig jóleső melegséggel árasztja el.
Ha mégse, akkor nem annyira.
Annyit mindenképp be kell látnunk, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, a leendő országos centrumok személyzete pedig szorgosan és keményen fog dolgozni. Már csak azért is, mert folyamatosan magán érzi majd miniszterelnök urunk szigorú és mindent átható pillantását, amely a legmélyebb borpincék, sőt az atombiztos óvóhelyek mélyére is lehatol.
Ezek voltak a jó hírek, a továbbiakban pedig még lélekemelőbb tudnivalók felsorolása következik.
„Vegyük tudomásul: itthon legalább olyan jó orvosnak lenni, mint nyugaton!” – ezt Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem Kardiológiai Tanszékének tanszékvezetője, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatója, az Egészségügyi Szakmai Kollégium Kardiológiai Tagozatának elnöke, 2018 óta a Semmelweis Egyetem rektora mondta a Mandinernek egy interjúban, amely a föntebbiekhez hasonló defetista megnyilatkozásokat reálisabb és egyben sokkal szívderítőbb megvilágításba helyezi.
Ami pedig a lényeg: „Semmivel nem rosszabb ma orvosnak lenni Magyarországon, mint a fejlett nyugat-európai országokban. Sőt. Sokat járok külföldre, és azt tapasztalom, hogy nálunk bizonyos tekintetben motiváltabbak az orvos-egészségtudományi szakmát végző kollégák. A gyógyítás fejlett technológiai szinten zajlik, a legújabb és legjobb módszerek, eszközök, gyógyszerek rendelkezésre állnak, folyamatos lehetőség van a tanulásra.” Summa summarum, nyafogásnak helye nincs, annak örüljünk, ami van, egyébként pedig leszünk szívesek legalább olyan derűlátó módon gondolkodni, ahogy ezt kormányzó urunk a mi mentális fejlődésünk érdekében demonstrálni szokta.
Szomorú, ám a jelek szerint erre nem igazán vagyunk képesek, sőt, ami azt illeti, semennyire se. A magyar lakosság nyolcvan százaléka vélte úgy 2024 végén, hogy rossz irányba haladnak a dolgok az országban – derül ki az Ipsos Mi aggasztja a világot? című kutatássorozatának január közepén közzétett részéből. Egy évvel korábban a magyarok hetvennyolc százaléka gondolta így, és bár a különbség hibahatáron (öt pont) belül van, az eredmény mindenképpen azt jelzi, hogy honfitársaink a helyzetüket nem egyre jobbnak, hanem egyre rosszabbnak és rosszabbnak látják.
Nyilván tévednek, más magyarázat erre el se gondolható, de valahogy mégis furcsa, hogy mindig egyformán tévedünk, azaz szűnni nem akaró pesszimizmussal látjuk a világot, amely a mi tévhitünkkel ellentétben csupa derű, móka, kacagás. Az se lehet véletlen, hogy többnyire az egészségügy helyzetét látjuk a legtragikusabbnak, azaz ha tévedünk is, többnyire ugyanúgy, ugyanabban az irányban tévedünk, ez pedig agyrémeink masszív, szilárd állagára enged következtetni, ez az első lehetőség. A második lehetőség abban áll, hogy egészségügyünk állapota csakugyan aggodalomra ad okot, ám evvel kapcsolatban véleményt nyilvánítani kompetencia híján nem áll módunkban. Azt viszont nyugodt lélekkel leírhatjuk, hogy Magyarországon az egészségügyi helyzet miatt aggódók aránya hatvannégy százalék, ami tizenhárom százalékponttal magasabb az előző évi adatnál.
Amúgy viszont csodás évünk jövend, legalábbis kormányzó urunk szerint, ő ugyanis úgy gondolja, hogy a polgár, amikor visszakapja a pénzt, amelyet kölcsönadott, eksztatikus örömöt él át, Istentől kapott vezetőjének nevét pedig imáiba foglalja. Kormányzó urunk persze valójában csak azt kívánta bejelenteni, hogy az állampapír-tulajdonosoknak járó hozamot hamarosan kifizetik, ez pedig, figyelembe véve legjobbjaink morális színvonalát, csakugyan óvatos bizakodásra adhat okot.
Aztán persze vagy kifizetik, vagy nem. Bizakodjunk.