Meggyesbítés

Nem épp ezen rovatban, de ugyanezen lapban pár hete közepes közlemény jelent meg a meggyes pite tárgyában. Az írás bizonytalan épületének fundamentuma az a föltevés volt, hogy az Ínyesmester — kevésbé közismert, polgári álnevén: Magyar Elek — szakácskönyvében a fent nevezett sütemény elkészítésének receptje hibás lett volna.

Az írás megjelenése után több kedves olvasó is megtisztelt levelével, mások pedig szóban adtak hangot véleményüknek. E visszhang arra sarkallt, hogy — szigorúan az eredeti, a könyvben megjelent receptúra szerint, ám fokozott gondossággal járva el — e sütemény elkészítésével megpróbálkozzam újra.

Az eredmény a helyesbítő olvasókat igazolta — már megint.

Egyike azoknak, akik fölhívták a figyelmemet a pontatlanságra, pontosabban a pontosságra, kedves kolléga volt, Magyar Pál, aki egyrészt néhány valóságos sajtóhibával szolgált édesapjának nevezetes gyűjteményéből, másrészt mellékelt egy kis családtörténetet is — mondanom sem kell, e téren is sikerült némi pongyolasággal megnyilatkoznom.

Kezdjük az utóbbival: Magyar Elek, mint ez oly zamatosan kiviláglik írásaiból is, Dunántúlról volt való, anyja Marcaliban, édesapja Zalaapátiban született. A postai és távírdai főtiszt apa — micsoda stallum lehetett ez! — az Újvilág — ma Semmelweis — utcában lakott a századfordulón. Erről is sokat írt a fölcseperedett fiú, aki a piaristákhoz járt, jogot hallgatott és 1893-tól Puskás Tivadar telefonhírmondójának — afféle vezetékes rádió volt ez — lett első bemondója, majd tudósítója és szerkesztője. 1901-től a Magyarország című politikai napilap munkatársaként igaz újságíróhoz illőn vitt minden vonalat — politikai riport és lóverseny, várostörténet és képzőművészeti kritika egyként naponta került ki finom tolla alól. A közben tulajdonost váltó lapnál kerek harminchat esztendeig dolgozott. Tekintélyét mutatja, hogy igazgatósági tagja volt az Újságírók Szanatóriumi Egyesületének, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének, és egy időben őt választották meg a Magyar Újságírók Egyesülete elnökének is.

A receptek közlését 1929-ben indította meg a szintén az Esthez tartozó testvérlapban, a Pesti Naplóban, s folytatta mindhalálig lankadatlanul. Minden vasárnap — ahogy ezt leírom, bizony elfog a szégyen — egy teljes oldalt töltött meg receptjeivel, gasztronómiai írásaival — az Ínyesmester! Mert közben Magyar Elek egy másik lapnak volt a szerkesztője, ugyebár, ahová szintén rendszeresen írt. A rádióban rendszeresen adott elő, a lóversenyre hetente kijárt, rendszeres és élénk társasági életet élt. Két feleségtől fölnevelt két remek fiút — az első feleségtől, Kürthy Bertától, Szemere Bertalan unokájától való Magyar Bálint, az öreg, a másodiktól, Visy Máriától Magyar Pál, akinek atyai segítségét ezúton is köszönöm.

Kiérződik egy ilyen rövidke életcetliből is: Ínyesmester-Magyar Elek szép életét két dolog határozta meg: a munka és a rend — ez utóbbit a szó legtisztább értelmében véve.

Bár könyvének egyik kiadásában a rizses húsból kimaradt a rizs, de erről aligha ő tehet. Ő a rendes emberek azon fajtájához tartozott, melynek példányai szép számmal éltek itt egykoron. S amely emberfaj mára nyom nélkül kihalt.

Hajtsunk fejet emléke előtt azzal, hogy fölidézzük az ő meggyesét, amelynek tepsijéhez — nincsen itt hiba semmi — valóban 7, azaz hetes dekagramm liszt szükségeltetik.

10 deka vajat habzásig keverünk. Hozzáteszünk 10 deka cukrot és 6 tojássárgáját, 7 deka lisztet, 3 deka zsemlemorzsát, csipet szódabikarbónát, kevés fahéjat, és ezekkel egészen simára keverjük. Végül 6 tojás keményre vert habját adjuk bele. Vajjal kikent tepsibe öntjük, tetejét megszórjuk cseresznyével vagy meggyel, s lassú tűznél szép pirosra sütjük. Tálaláskor meghintjük cukorral, és darabokra vágjuk.

Bächer Iván