Egy kétemberes ember

Ma százötven éve született Péterfy Jenő középiskolai tanár, egyetemi magántanár, kritikus és irodalomtörténész.

Apanyelve magyar, anyanyelve német volt — székely kisnemes eredetű hivatalnok és pesti német polgárlány gyermeke lévén.

Az egyetem elvégzésétől, huszonkét éves korától fiatalon bekövetkezett — bekövetkeztetett — haláláig középiskolai tanárként működött. Tanított németet, magyar nyelvet és irodalmat, franciát, filozófiát, történelmet, földrajzot, logikát, pszichológiát is. Emellett írt zene- és színikritikákat, elkészült néhány nagyobb lélegzetű irodalomtörténeti tanulmánnyal, tanítgatott valamit egyetemen is, számos nyelvből fordított, verselgetett is — igaz, csak németül —, viszont művészi szinten hegedült. Szerényen élt, minden évben utazott, mindennap eljárt kávéházba, családja nem volt, szüleit ápolta, aztán 1899. november 5-én délelőtt 11 órakor a Fiúméból Budapestre tartó gyorsvonaton, amellyel szokott olasz útjáról tért hazafelé, Dugaresa és Károlyváros között félúton fölállt másodosztályú helyéről, kiment a mellékhelyiségbe és egy, a tanár kollégájától kölcsönbe kért pisztollyal főbe lőtte magát.

Nem volt kedve a XX. századhoz. Megelőlegezte azt a maga részéről.

Ma már tudjuk — neki volt igaza.

Művelt volt és finom, az antik és az európai kultúra bűvkörében élt, az az érzésem, inkább a férfiakat szerette, mint a nőket, igaz, az előbbieket se nagyon. A vakult tömeg tagjait szánta, az erőszakról azt sem tudta, mi fán terem. A gyermekek nevelhetőségében nem hitt igazán. Vallási, faji elfogultságról talán ha olvasmányaiból értesült.

Mi keresnivalója lett volna a XX. században?

Mi keresni valója lett volna a szögesdrótok, a falak, a tömegek, a táborok, a pártok, az eszement uszulás, a nagyipari ölés századában, amely végül a szabadság, de a B szektorok, a szappanoperák, a sztárvendégek, a dúsgazdagság, a koldusszegénység, a hazudozás, a tolvajlás, a bunkóság és az újra virágba szökő sovén uszulás szabadságába torkollott és torkollik bele — mint azt van szerencsénk nap mint nap tapasztalni, ugye.

Mi keresnivalója lett volna egy Péterfy Jenőnek itten?

Életének, amely szép volt, kicsit rövid volt, kicsit unalmas, de szép, ennek az életnek helye e században nem lehetett és semmi folytatása sem. Vélhetnők. De ez utóbbit ne véljük mégsem.

Igaz, írásait nemigen olvassák — semmiféle írást nemigen olvasnak, ugye —, követői nem lettek, iskolát nem teremtett, nevét, amelyet egy-két bogaras tudós ha ismer, nem őrzi utca, tér, közöcske sem — de mégis, és mégsem úgy van az.

Mert Péterfy Jenőnek volt két embere. Volt két embere e világban, akinek meghatározta életét. Az egyik egy hithű kommunista volt, a másik egy pap.

Az első Gábor Andor, aki Péterfy tanítványa volt a Zerge utcában, és aki a Hét pillangó című szép regényében állított monumentet kedves tanárának, a többi tanárát utálta egyébként, Gábor Andor később sem felejtkezett el Péterfyről, még a harmincas évek Moszkvájában írt harcos cikkében is — amelyben a saját volt iskolájának példáját hozva ostorozza a magyar „polgári” iskolarendszert — ellágyul a hangja, amikor volt tanárának nevét említi. Péterfyt Gábor Andor nem felejtette el és nem tagadta meg soha — a rettenthetetlen kommunista önként felöltött páncélvértje mögött mindig az egyetemes kultúrával átitatott magyar polgár szíve dobogott.

A másik embere lett Péterfynek Zimándi P. István, latin-magyar tanár, premontrei szerzetes, irodalomtudós, aki csaknem fél évszázadon át nem csinált egyebet, csak Péterfy Jenő életét kutatta. Nem érdekelte más, csak Péterfy Jenő. Ez volt a foglalkozása, ez az élete: Péterfy Jenő. Cikkek sora, több könyv s végül egy vaskos monográfia őrzi ennek az együgyű, ám szenvedélyes papi életnek emlékét.

A százötven éve született, száz éve meghalt Péterfy Jenőnek volt két embere tehát. Két embere, aki a saját életének és a saját századának felfoghatatlan tragédiáját Péterfy tragédiájából próbálta felfogni. Volt neki két ilyen embere. Nem egy, de kettő. Pedig egy se lett volna kevés. De neki kettő adatott.

Irigyelhetjük érte nyugodtan.

Bächer Iván