Ördögeper

Hosszú az út az ördögeperig, hosszú az út addig is. Az ördögeperhez bölcsészlánynak kell lenni, mégpedig olaszosnak, tolmácskodni kell aztán, és ezáltal megismerkedni egy impozáns olasz úrral, aki katona volt a háborúban, megszökött és jugoszláv partizánnak állt. Hozzá kell menni ehhez az olaszhoz, akinek — bármilyen fájó — nemsokára meg kell halnia, amikor a közös kis lány még nem tölti be a másfelet sem. Dolgozni kell aztán keményen, tanítani, tolmácsolni, majd a Szinkronban dolgozni sokáig.

Aztán váratlanul meg kell ismerkedni egy fotóssal, akinek apja józsefvárosi sofőr volt, nagyapja pedig parádés kocsis, aki maga gyerekkora óta fölözik, és akit a háborús nélkülözések konzekvenciájaként szerzett súlyos tüdőbaj tanított meg arra, hogy minden perc, óra, nap, év és évtized ajándék.

Együtt kell lenni ezzel az emberrel, de külön lakni sokáig, végezni dolgát kinek, kinek, a fotós lapoknál gürcöljön, járjon téeszbe, gyárba, mécsesekre és a lovak közé mindenekelőtt. Aztán kapjon egy megbízást a konzervgyártól termékkatalógus készítésére, és kapjon hozzá teherautónyi konzervet. Spekuláljanak, kóstolgassanak, majd az asszony készítse el a konzervben lévő kosztokat frissiben, azokat le kell fotózni, és kell csinálni egy gyönyörű könyvet.

Az ördögepernek így kell kezdődnie.

A többi már szinte maga hozza magát: egy nagy állami kiadónál fölmerül egy hasonló, színes fényképes szakácskönyv ötlete, de túl vastag lenne a kötet, jön a gondolat: föl kell darabolni, sorozatot kell csinálni, kell valami blikkfangos, jól megjegyezhető szám, lehetőleg prím, hogy ennyi kép és ennyi ételrecept, és akkor lehet kezdeni, készíteni egyik könyvet a másik után, meg sem állni tizenkilencig, amely számtalan kiadásban négymillió példányban fogy el, és amelyet lefordítanak majd tíz nyelvre is.

Közben már együtt kell élni rég, a megvett kis házat lehet építeni, építeni egyre, hogy végül elkészülhessen a hatalmas és csudás stúdió-konyha, vagy konyha-stúdió, ahová ötven lépcső vezet föl, ami a fáradtas tüdőnek nem kevés, és persze lötyögős is lesz a nagy ház, mert elmennek az együtt élő öregek sorban, de hát együtt járnak, ugye mindig a dolgok. A lépcsőházban meg lehet pihenni, lehet nézgelődni, mert a falakon végig a kollégák fotói függenek, valóságos kortárs magyar fotótörténet az a lépcsőház, ami fölvezet a konyhába, konyharendszerbe, ami viszont a gasztronómiának valóságos katedrálisa, hatalmas tűzhelyoltárral, kellékek ezreit rejtő sekrestyeszekrényekkel, alapanyagokkal zsúfolt kamra-oldalkápolnákkal.

No, amikor ez mind megvan, akkor lehet engem meghívni vacsorára, és lehet már délelőtt félkilónyi epret megmosni, majd lecsumázni, fölvagdosni, lábasba tenni és megszórni cukorral, citromlével, likőrrel és — őrölt fekete borssal.

Tálalás előtt ezt lángon föl kell forrósítani, poharakba háromgombócnyi vaníliafagylaltot kell ügyeskedni, és aztán minden fagyiadagot le kell önteni forró eperrel, és aztán már csak az egészet még egyszer borsozni, és gyorsan enni kell. A csemege ugyan spanyol eredetű, de mára elmagyarosodott teljesen, minden benne van ugyanis, Józsefváros és Itália, erő és finomság, hideg és meleg, bánat, baj és azon úrrá levés.

Eleinte nem érti az ember a dolgot, de rájön a végire, hogy nagyon jó volt, nagyon jó, nagyon.

Bächer Iván