Népszabadság, 2000. június 6.
BÄCHER IVÁN
Ma délben tizenkét órakor lesz 125 éve, hogy megszületett Thomas Mann.
Thomas Mannt az ember — ha olvas egyáltalán Thomas Mannt, és ha olvas egyáltalán bármit is, akkor — kétszer olvas az életben.
Egyszer az elején, és egyszer a végén.
Egyszer, amikor nekikészül, és egyszer, amikor rovancsot csinál.
Egyszer kamaszkorban, mindeneknek előtte, veselkedve, kérdve, kutatva. És egyszer a végén, fönn a klinikán, a szanatóriumban, a ki tudja, hányas belen. Amikor a fontos dolgokat veszi számba tehát.
Mert Thomas Mann csak a fontos dolgokról írt.
Rengeteg dologról írt amúgy. Ahhoz képest, hogy csak magáról írt. Mindenről írt, mindenről, ami fontos.
Nem tanulmányozható nélküle sem a XIX., sem a XX. század európai históriája. Nem érthető — ha érthető egyáltalán — a németség fölemelkedése és bukása, a polgári világ virágzása vagy hanyatlása, vagy amije van e világnak.
Thomas Mann belemesélte magát nem csupán a XX. század emberébe, de az emberbe egyáltalában.
Aki szerelemes tulajdon anyjába, vagy aki olthatatlanul gyűlöli azt, aki kínzó vágyat érez édestestvére iránt, vagy aki meg tudná ölni húgát, aki azonos neműek iránt vonzódik, aki gyermekének tragédiáját nézi tehetetlenül, akinek megoldhatatlan talány az apa, aki írni és élni is akar, aki egyszerre akar hű lenni nemzetéhez és magamagához, aki beteg, vagy beteg lesz, aki tudja, hogy meghal egyszer — annak mind Thomas Mannt muszáj olvasnia.
Thomas Mann mindent megírt, minden fontosat, miközben mellesleg meg volt győződve arról, hogy az igazán fontos dolgokat csak a zene képes elmondani.
Így akinek fontos a zene, Thomas Mannt az sem kerülheti el.
Élete és műve egyként csudás. Maga a család, a Mannok históriája egy végtelen mesefolyam. Kora legműveltebb koponyája volt, de érettségit letennie nem sikerült. Szerencsés élet jutott osztályrészéül, csak két testvére és egy fia lett öngyilkos. Fantáziája szegényes volt, nem talált ki semmit, úgy kellett mindent összegyűjtögetnie. Rémesen komolyan vette magát, életét és munkásságát magyarázta, kommentálta szakadatlanul, és nem lett komikus ennek dacára sem. Ha tévedett, mint az első háború idején, akkor is nagyot tévedett. Nagy emberhez méltón tévedett, ha tévedett. Tanulságosan tévedett. És tévedéséből ő is tanult. És másodjára nem tévedett már egy kicsit sem.
Úgy szerette az ő német hazáját, ahogy a hazát szeretni kell — könyörtelenül. Nem bután, vakon uszulva-uszítva, bitangul.
A hitleráj idején nem a németséget tagadta meg, nem is Németországot, hanem a hitlerájt magát, és azt mondta, hogy Németország ott van, ahol ő tartózkodik éppen.
Nagysága bámulatos, de nem ijesztő — gondosan tervezett, szisztematikusan szervezett, szorgos munka van ugyanis mögötte. Ebben legalábbis mindannyian követhetjük őt.
Thomas Mann nem szövegeket, hanem történeteket írt. Történetei — mint az igaz történetek mindig — gondolkoztatóak, sokrétűek, sokjelentésűek, néha lebegők, máskor homályosak, minden története, jelenete túlmutat önmagán, több annál, aminek látszik.
A széthullott világot nem széthullott mondatokkal, szavakkal, de szabatos történetekkel írta. Példát mutatott arra, hogy amiért a világ szétesett, még nem muszáj az embernek magamagának is szétesnie rögtön.
Születésének évfordulójára most megjelent magyarul az Egy nem politizáló gondolatai című esszéje is, ami helyes, mert jelenjen meg minden sora magyarul.
De hiába eme 1918-as írás problematikus volta, hiába az első háború alatt írt számos militáns cikk és tanulmány, Thomas Mann ettől még ordas eszmék hirdetőié, írókat származás alapján kurziválóké, hitvány sovinisztáké nem lesz soha.
Thomas Mann — „problémáival” együtt — mindig az európai gondolat, a humanizmus, a polgári baloldal írója lesz, amíg csak egyetlen ember marad e földön, aki emberi szót olvasni bír.
Magyar író volt amúgy. Éppen úgy magyar, ahogy Shakespeare, Dosztojevszkij vagy Hasek. Hozzánk tartozásának tényei közismertek, hogy volt műve, ugye, amely előbb jeleni meg magyarul, mint németül, hogy hatszor járt itt, hogy a Nyugat nélküle el nem képzelhető és így tovább.
Most arra emlékeztessünk csupán, hogy 1935 januárjában csak nagy nehézségek árán kapott Magyarországra beutazási engedélyt három egész napra. A hitvány döntésben meghatározó szava volt az akkori kultuszminiszternek, Hóman Bálintnak. A Horthy-hivatalosság nem engedélyezte azt sem, hogy Thomas Mann nyilatkozhasson a Magyar Rádióban.
A harmincas években Thomas Mann a másik Magyarország, a magyar progresszió ünnepelt vendége volt. Köztudomású, hogy Hatvany Lajos házában szállt meg, annál a Hatvanynál, akinek utcanévtábláját a rendszerváltó Magyarországon leverték.
A dilemma sajnos nem avult el mára sem. Hóman vagy Hatvany?
Thomas Mann csak az egyiknek házában honos.
Bächer Iván