Telepítés

Hét elején az ember már kíváncsian nyitja ki az újságot — vajon ezen a víkenden melyik milyen elképesztéssel állt elő. Ugyan milyen úton és módon üzen a hatalom megint. Hogyan hozza tudtára annak, ki érteni akarja, hogy a magát polgárinak és konzervatívnak deklaráló rezsim minden, csak nem az.

Folyik a vita a jobboldali sajtóban hetek óta; telepítsünk-e vagy ne? S ha igen, kit telepítsünk; magyart, kínait vagy baskírt?

Fogy a magyar ugyanis. A folyamatot pedig e vélemények szerint határon túli népesség betelepítésével — szervezett mozgatásával — lehet orvosolni csak. A tudósítások szerint kormánykörökben két variáció merült fel. Az egyik szerint magyar anyanyelvű, a másik szerint nem magyar anyanyelvű népességet lehetne mozgatni. Mindkét megoldás kockázatos — az elnök úr szerint.

Nem kockázatos, rettenetes, és nem a megoldás, hanem már a kérdés fölvetése is.

Rettenetes belegondolni abba, hogy 2000 tavaszán iskolát végzett magyar emberek ülnek Dunára néző, légkondicionált irodákban egy asztal körül, amelyen térképek, könyvek, statisztikák hevernek, és amelyek felett ilyes gondolatok hangozhatnak el: „És mi lenne akkor, kérlek szépen, ha áthoznánk tizenkétezer székelyt Gyergyóból.”

A szó — telepítés — elhangzott. Hatalmon lévő politikus szájából is kiejtetett. Olyan szavak társaságában, mint élettér és visszacsatolás. Amire persze nincs mód. De jó lenne.

Ismerjük ezeket a szavakat, ismerjük mi jól. Mi közép- és kelet-európaiak, balkániak, ázsiaiak és a többiek. Mi párszáz millióan. Akiknek életébe, családjába az elmúlt évszázadban már beletaposott mindaz, amit e szó — telepítés — jelent.

Ismerjük ezt a szót jól, mi, akiket már agitáltak, kényszerítettek nyelvtanulásra és nyelvfeledésre, ősi földekről való szedelődzködésre és ősi földekre való visszatérésre, akiket már hajtottak át határon, tettek platóra föl, gyömöszöltek vagonba. Megszámlálhatatlanul sokan vagyunk, akiknek e szóra — telepítés — fájdalmasan rándul a gyomra össze.

Szervezett telepítések és lakosságcserék utoljára a XVIII. században jártak áldásos hatással. Származás szerint különített embercsoportok fölülről vezényelt mozgatása a huszadik században mindig csak bajt, bánatot, tragédiát, ölést, nyomorúságot és pusztulást hozott. És nemcsak a „telepítettre”, hanem a „telepítőre” is. A magyarországi zsidóság nagy részének elpusztítása és a magyarországi svábság kitelepítése, maradékának etnikumként való megsemmisítése magyar tragédia is. Kulturált, szorgalmas polgárok százezreivel lett szegényebb a nemzet. De elég csak néhány oldalpillantás: vajon Románia gazdagabb lett azáltal, hogy eladott egy népet, a szászt? Vagy most, miután évekig ölték és csereberélték egymást, most boldogok a volt Jugoszlávia népei?

Egyetlen nemzetnek sincsenek nagyobb ellenségei saját nacionalistáinál.

Telepítés — borzalmas szó európai fülnek. Borzalmas szó, amelyet csak borzalmas politikus ejthet ki száján.

Békén kellene hagyni népeket, polgárokat egyként. Hagyni ki-kit élni jól és ott, ahol akar. Hagyni a polgárokat menni-jönni, próbálni szerencsét itt és ott. És hagyni azt, ki maradni akar, békében otthon. És hagyni a polgárt, hogy maga döntse el, hogy hol van az.

De hát erre, úgy látszik, itt kevés a remény.

Egymillió megy ide, félmillió meg oda — árnyas irodákban tervek készülnek megint.

Bächer Iván