Népszabadság, 2000. május 4.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Hétfő estére magam maradtam. Falun. A főtt sonkával, tarjával, csülökkel. Egy jókora vájdlingnyival.
Pedig csak egy csülköt hoztunk le, meg egy darabka tarját, de persze került falusi baráttól, pesti vendégtől még csülök, még sonka, még kolbász, még ki tudja mi, hát főztünk bőven vasárnap, amiből aztán maradt elég, ugye. Rám.
Este még a reggeli tál maradékát pusztítottam el, az asszony a tojásnak csak a fehérjét eszi, hát benyomtam négy-öt sárgáját, vagyis annak morzsalékát, a gyerek a sonkának a zsírosát piszkálja szélre, én megettem persze azt is jóízűen, mustárral, ki tudja mivel elegyes tormamaradékkal, pár fonnyadtka félretekkel, megharapott újhagymaszárral, kenyérbéllel és hajával — nem hagytam veszni kárba semmit. Másnap, kedden aztán kiválasztottam egy gusztusos csülökdarabot a vájdlingból, vágtam abból három szép fél centi vastag szeletet, amelyeken egyenlő arányban képviseltette magát a szálkás, veres hús és a fehéren rengő zsírosa, no meg bonuszként a puhára főtt bőrke.
Ezt ebédre elsősorban ketchuppal ettem, abból ugyanis egy kevés maradt a palack alján, nem volt érdemes már tárolni tovább.
Este viszont két szelet sonkát — falusit, tehát zsiradékkal jól ellátottat — szeltem, kicsit átsütöttem serpenyőben, rávertem három tojást, és azt ettem kenyérrel és savanyú uborkával, aminek kezdett zavarosodni leve, valaki nyilván koszos villával nyúlkált bele a hétvége zűrzavarában, amikor nem állt módomban odafigyelni a dolgokra kellőn.
Másnap, tehát szerda reggel früstököltem egy kicsiny bőrkét, apróra vágva, kis ecettel, borssal ízesítve, laskára vágott vöröshagyma kíséretében. Ebédre pörköltalapot csináltam, s abba aprítottam, forgácsoltam főtt sonkát bőven, majd egy pohár tejfelt adtam rá, gondolván, hogy hortobágyi palacsintaféleséggel lepem meg magam, de aztán elszégyelltem —úgyszintén — magam, csaknem állok neki palacsintát sütni egy főre, aki ráadásul csak én vagyok, aki nem is nagyon szereti a palacsintát, még ha hortobágyi is.
Megettem tehát a tölteléket kanállal, kenyérrel, uborkával, ami plötykedt volt kicsit, de még uborka volt, legalábbis inkább uborka, mint más.
Este éppen csak beettem egy kis csülköt, csak úgy, meggybefőttel, mert abból is maradt darabban, és már képződött a tetején némi lepedék.
Másnap reggel a húsosabb részeket egészen apróra vagdostam, összeelegyítettem margarinnal, kis reszelt sajttal, egy tojással, sóval, borssal és meleg szendvicskrémet készítettem, ami kitartott délre is, és egészen jóízűnek bizonyult, csak a sonkaíz tengett benne túl kicsit, legalábbis nekem. Este aztán gondoltam, csinálok karbonárispagettit, levagdostam tehát a főtt húsok zsírosát, és kisütöttem pörcnek. Úgy dobtam ki aztán az egészet, kisülve. Nem tudom mi lett belőle, valami, mindenesetre sem pőre, sem semmi más olyas, mi emberi fogyasztásra alkalmasnak minősíthető. Lemondtam a karbonáriról, meghagytam azt a derék, értő talján szénégetőknek. A maradék húsokat megsütöttem viszont, jó sötétes-re, meghintettem kis fokhagymával, és gondoltam, készítek valami főzeléket alá. De nem készítettem. Csak nem fogok egy főre főzni főzeléket! Csütörtökön, miután épp úgy kétfelé porcióztam az aznapra rendelt főtthúsadagot, mint a megelőző napokon, a kutya fölnézett rám azzal a csipás szemével, és így szólt:
— Bonts föl nekem egy konzervet, légy szíves!
— Mi van, Dorisz, te tudsz beszélni? — kérdeztem, nem nagyon lepődve, hisz azt mindig is tudtam én, hogy ez egy okos kutya.
— Tudok, de eddig nem akartam ezzel a feltűnést kelteni — szabadkozott. — De ezt már nem bírtam tovább.
Megettem az övét is tehát.
De péntekre, mire megjöttek, nem is maradt húsvéti sonka, egy falat nem sok, de annyi sem. Szombaton elhagytam a konyhát, csak este estem oda, nézem, mi fő, látom bableves, benne egy hatalmas csülök. Mondom, ez nem fog elfogyni se ma, se holnap, mire mondják, nem baj, te úgyis itt maradsz, legalább lesz mit enned a héten.
Bächer Iván