Csekonics-saláta

Szvoboda Béláné óvónő elébb a rákot tette föl.

Nem valami ragurák volt az, hanem tenyérnél is nagyobb, úgynevezett szólórák, komoly protekcióval szerezte be Szvobodáné azt, Borsodból, ahol az ipar tönkremenvén, a patakokban, folyókban fölbukkant megint az élet.

Hűtőkocsiban hozta a városba egy élelmes cigány ember a rákot, kétezerért adott egy szakajtónyit, aki érdemes volt rá, persze csak annak.

Lobogó — petrezselyemmel, köménnyel, borral ízesített — vízbe dobta az élő rákokat az asszony, s amíg a rákok kimúltak és megpuhultak és vörösek lettek, mint a rák, addig egy másik kasserolba elkezdte főzni a húst, zsenge jércemellet, két szép darabot, a csonttal. Tett a vízbe egy körömnyi friss gyömbért és egy szeletke primőr köményt is, persze sót, kis borsot, ahogy kell.

A kicsit lehűtött rákok testéből, ollójából kibontotta aztán a használható húsneműt.

A páncélokat, ollókat pedig — utóbbiból két párat félretéve — mozsárban összezúzta, és friss vajjal elegyítette.

Ezután fölaprította a csirkehúst, csontját szemétre vetette.

Megmosott két hibátlan jégsalátát, a felső leveleket kidobta, csak a szívét tépkedte szét.

Három szem kőkemény paradicsomot karikázott föl, majd majonézt elegyített rákvajjal, fél deci madeiraborral, friss tárkonylevéllel, cayenne borssal, worcester mártással.

Az alapanyagokat és a mártást szépen, óvatosan összevegyítette.

Egy jégbehűtött üvegtálba beledeponálta, kis petrezselyemmel és rákollókkal, csöppet párolt szarvasgombával és orosz kaviárral díszítette az egészet, és jégre tette.

Estére hazatért a férj is, Szvoboda Béla röntgenorvos.

Ahogy szokása volt, homlokon csókolta az asszonyt most is, levetette nadrágját, klottgatyát húzott, papucsot, sholl típusút, sört pattintott, leült a tévéhez, benyomta az ertéelt, és átolvasta az aznapi Népszabadságot.

Ez volt az esti szokása Szvobodának már hosszú évek óta.

Miután végzett, kiment a konyhába, leült az asztalhoz, amelynek közepén már ott pompázott a teli tál.

Szvobodáné szedett urának, aki szórakozottan, de láthatóan elégedetten enni kezdett.

Már túl volt az adag felén, amikor szája előtt egy darab rákhússal megállt a villa.

— Tulajdonképpen, mi ez, szívecském?

— Csekonics-saláta — mondta az óvónő keresetlenül.

— Csekonics?

— Csekonics — ismételte az asszony.

— Igen. És… Mi van benne? Szvobodáné elmondta.

— Igen… köhintett az orvos.

— És ne haragudj szívecském, ha megkérdem, de ez… ez… ez hogy jutott eszedbe?

— A te hülye újságodban olvastam a receptjét — mondta erre Szvobodáné. — Úgy látszik, kezd jobb lenni a lap. Végre nemcsak azoknak a bugris klottgatyásoknak írnak. Az idegenség üdesége is fölsejlett végre benne.

— Igen? — kérdezte Szvoboda.

— Igen — mondta az asszony.

A férj fölvonta vállát:

— Tőlem meglökheti Dél- és Délnyugat-Dunántúl legmonumentálisabb bakkecskéje a te idegenségedet, szívecském.

Bekapott még egy jó falatot, majd mutatóujját fölemelve tette hozzá:

— Mégpedig üdén, szívecském, üdén! Avval ette a salátát tovább.

Bächer Iván