Bélyeggyűjtemény

No ez igen, ez már cím legalább, nem úgy, mint Békés Pál előző, nyáron megjelent kötetéé, amely a very a plüssizé vagy mi volt, képzeljük el, hogy két úr találkozik a hatoson, és az egyik megkérdi a másiktól: „No, és mit szólsz a very, very a dobot a rózsaszín plüsselefánt-hoz?” Mire a másik: „Az és very a very a dobot a rózsaszín plüsselefánt-hoz? Hát öregem, az valami remek.”

Pedig jó könyv volt az is, a nyáron megjelent utazgatós-amerikás könyv, amelynek számomra legkedvesebb darabjai az amerikai írótábor résztvevőiről készült mininovellák, a történetek Juszufról, aki a Láncos bomba című verséért a legrohadtabb algériai börtönben sínylődött, de megérte, Seséről, a négerről, akinek elkékült a bőre, mert a Nyasza-tó tündérei kiválasztották, és magukkal rántják öt a mélybe, az öreg norvég partizánról, aki a zűrös — és náciszagú — hazájából egy időre székhelyét áttette Jugoszláviába, ahol minden tiszta, egyértelmű és világos, Szingh-Szinghről, a szingapúri szikhről, aki betéve fújja Proustot, és kínaiul olvassa Kafkát, és aki a szikhek szent helyére támadó Indira Ganhdit saját kezűleg ölte volna le, ha nem előzték volna meg társai, jó könyv volt ez is. Békés előző könyve is, csak a címe, az nem volt jó.

Ennek viszont jó a címe is: Bélyeggyűjtemény. Jól ki van találva. Mert fontos ez is. Az ötlet. Nem a legfontosabb, de igen fontos.

Jó cím, jó a műfaj, jó a könyv, sok tekintetben folytatása az előzőnek egyébként: ebben is történetek, kis történetek, kicsi, egészen kicsi kis történetek vannak, ilyenek és olyanok, hol hökkentőek, hol érdekesek, hol mulatságosak, hol szépek, hol groteszkek. A bélyegeken vállaltan virít Kardos G., Mándy és mindenekelőtt Örkény stemplije persze.

Bélyeggyűjtemény. Cím is, műfaj is ki van találva jól. Ez is fontos. Nem a legfontosabb persze, de fontos.

Mert mi a fontos, mi kell az íráshoz, a jót íráshoz, ugye? Szorgalom, tálentum és hát hogy történjen az emberrel valami azért. Az elsőhöz jó fenék kell, a másodikhoz jó szerencse, a harmadikhoz is szerencse, csak éppen bal.

Aki tud vagy szokott írni, az legtöbbször egyik-másik föltételnek birtokában van. Van, aki jól ír, de nem történt még vele baj elég. Ez az ügyes, de nem bajos. Van, akinek már bőven kijutott, de nincsen begyakorolva kellőn a bajt rendbe szedni szépen. Az ilyen elrontja aztán még az anyja halálát is. Bajos az ilyen már, de nem ügyes még. Van aztán ügyes-bajos, akiből viszont hiányzik az a plusz, amiről nagyon bajos megmondani pontosan, micsoda.

Békés Pálnak kezd lassan minden összejönni. Szorgalommal kezdettől nem volt hiba, tehetség is akadt elegendő, és végre most szépen lassan jönnek a bajok is már. Ismertem egy nőt, aki azt mondta egyszer: „Ügyes író ez a Békés, csak nincsen sorsa még.” Türelem rózsát terem. Csak persze a bajokkal is lehet baj. Például a túl sok baj időnket kezdi túl sebesen enni. Ha nem figyel oda az ember, ha túl sok baja támad, nem marad ideje megírni azokat.

Ez a szorongás érződik ki Békés bélyegeiből. Maga is előrebocsátja: száz nagyregény helyett keletkezett a száz apró tételt rejtő bélyegalbumocska.

És valóban, elbeszélés, novellafűzés, regény, családhistória, színdarab és sci-fi (mellesleg: ez az egész század egy rémes sci-fi volt) — egyiknek vagy másiknak csírája ott búvik majd mindegyik darabban.

Békés Pál küzd az idővel. Azt írja előszavában: írókollégáinak szívesen fölajánlja bélyegeit, kezdeményeit: ha akarnak, faragjanak belőle regényt, drámát vagy amit akarnak. Nem úgy van az! Kinek-kinek a magáét kell megírnia.

Ne siess, Pali!

Bächer Iván