Népszabadság, 2000. március 16.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Elindultunk, mondjuk, reggel jó korán. Lementünk újságért, mondjuk. Akkor betértünk a Dózsába, mert az volt ott, az újságosnál, beálltunk a söntésbe, ami reggel hétkor persze tömve volt, és ami persze rég a múltba hullt, nemhogy a söntés, de nincsen már Dózsa sem. Beálltunk, megindítottuk a napot, és aztán szépen sétáltunk, lassan, ráérősen, és közben diskuráltunk, általában hölgyekről, vagy pedig tavasszal zöldséglevesekről, aminek lényege, hogy töménytelen, kazalnyi legyen hozzá a zöldség, aminek frissnek kellett lennie, és sohase melegházinak, a mi levesünk olyan zöldségből készült, amin még ragyogva csillog a harmat, azt pucoltuk meg aztán, miközben kikanyarodtunk a Körútra, és azt kapattuk meg kis vajon, s engedtük fel húslével, és mikor már megpuhult, azt habartuk be tejszínes tojássárgájával.
Mentünk aztán szépen, ráérősen a Margit híd felé, eltértünk persze kicsit erre, kicsit arra közben, esetleg a Lírába, aminek nyoma sincs már, vagy az Operába, ami Wagner volt egykoron, vagy a Royalba, ami elburgeresedett teljesen már. Mentünk, és közben, ha nem hölgyekről diskuráltunk, akkor szőlővel töltött kacsáról, aminek a bőrét sörrel elkevert mézzel kenegettük, amíg csak át nem értünk Budára. A hídfőnél letértünk kicsit jobbra, akkor még ott, a Frankel Leó utcánál is elsőrangú söntés szolgált, aztán baktattunk a Moszkva tér felé, persze akkor még esett útba a Mecsek, példának okáért, és a téren is volt okunk megállni.
Aztán átvágtunk a téren, és ilyenkor tavasszal igyekeztünk már a Majorba, melyhez fogható hely kevés volt a városban akkor. Megpihentünk a fák alatt, csóváltuk a fejünket, hogy már ilyen drága, nyolc nyolcvan a sör, és rátértünk valami komolyabb dologra, sertéscsülökre például, pékné módra, aminek lényege a dialektika, hogy ugyanis a hús nemhogy puha, de omlós, szinte szétolvadós legyen bévül, míg a gondosan bevagdalt bőrkedarabok ropogjanak, mint a friss grillázs.
Aztán indultunk a hegyre föl, ahol én már nemigen igazodtam el, pesti ember előtt Buda mindig csak átláthatatlan, idegen, hűvös rengeteg marad, mentünk a kanyargó utcákon fölfele, be-benézve mind ritkábban előadódó kocsmákba, boltokba, nagymamákhoz. Aztán csak fölértünk valahogy valahová a Zugligetbe, a Béla király út végire, ahonnan mindenfelé ágaztak el az utak, ahonnan a Tündérsziklára lehetett látni, és ahol hat forint volt a sör. Ott leültünk, ittunk egy keveset, aztán fölálltunk, és átmentünk a túloldalra, ahol egy kis bolt működött.
Vettünk fél kiló disznósajtot, fél kiló kenyeret, egy csomag borsot és hat szem savanyú cseresznyepaprikát. Nem hiszem, hogy húsz forintnál többe volt az egész.
Visszaültünk helyünkre, ahol is az asztalra kiterített papíron a kocsmából kölcsönzött konyhakés segedelmével felkockáztuk a disznósajtot, ami még igazi disznósajt volt, nem afféle összedarált, vákuumba fojtott műdolog, nem, az még igazi disznósajt volt, hisz akkor még minden igazi volt, jól kivehetőek voltak abban a disznósajtban az összetevők, a máj, a szív, a nyelv, a bőr. Kikockáztuk a sajtot, megsóztuk kicsit, megborsoztuk kellőn, egy vagy két cseresznyepaprikát félbevágtunk, óvatosan, hogy ne csurogjon a leve el, a levét azt gondosan rányomtuk ugyanis a sajtkockákra, kicsit összekevertük ujjal az egészet és hagytuk, hadd érjen addig, amíg megpucoljuk a hagymát, ami akkor még hagyma volt, nem valami fóliába préselt télen-nyáron egyként ceruzavékony seízű műizé, az még csípett, fogott, ríkatott, az még hagyma volt.
Aztán félbetörtük a kenyeret, ami persze nem olyan volt, mint a mai, felfújt kenyérhólyagok, nem, az még kenyér volt, puha, ám tömör és roppanó hajú, és annak bizony még kenyéríze volt.
És aztán egy percre megültünk, és csak ültünk a murvára kitett billegő asztalnál, amelyen a színültig töltetett habzó söröskorsók mellett ott hevert a fehér zsírpapír, rajta csillogón vöröslött a disznósajthalom, vidáman zöldellt az újhagyma szára, és felettünk az ég ragyogott és kéklett, ugyibár, és előttünk a magasban fehérlett a Tündérszikla még.
Bächer Iván