Népszabadság, 2000. március 2.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Vannak étkek, amelyeket örömmel eszünk egyszer, repetázunk is, még este, sőt másnap is jól esik a maradék belőle. De aztán megtelünk, eltelünk ízével, és nem vágyunk rá újra hosszú heteken, hónapokon át.
Ezzel szemben vannak más ételek, amelyek gond nélkül kerülhetnek asztalunkra minden héten, gyakorta nem is egyszer.
Az előbbiek a mély benyomást keltő kosztok. Ide sorolható a töltött káposzta, babgulyás, halászlé, kocsonya, példának okáért.
A másik csoportba, a naponta fogyasztható ételek közé tartozik a rántott hús, a spagetti és a húsleves mindenekelőtt.
Ismerek olyan családot, ahol évtizedek óta általános egyetértés és helyeslés mellett kerül föl a rezsóra minden hétvégén egy jókora kondér húslé. Változatosságot a hetente szigorúan azonos forgatókönyv szerint lezajló rituáléba legfeljebb a fazékba belekerülő hús típusa hoz.
No meg a levesbetét.
Persze az is legtöbbször tészta, apró csigatészta leginkább, vagy cérnametélt. De azért félévente egyszer-kétszer előadódik, hogy a ház ura gondol egy nagyot, és ekként kiált föl: „Unom ezt a tésztát! Csinálok nektek egy jó kis grízgaluskát, a hétszentségit neki, egyszer élünk!”
És nekilát. Egy tálkába találomra belehint valamennyi darát s ráüt egy szép tojást.
Beleaprít egy csomag petrezselymet. Sót, borsot tesz hozzá, és jól elkavarja. Ezután, mivel kevésnek érzi a darát, tesz hozzá még egy kicsit, elkeveri és hagyja állni.
Öt perc múlva elkeveri újból, vagyis csak keverné, de nemigen bírja, ugyanis olyan lett az állaga az egésznek, mint a szikkadni induló betonnak.
Megfogadva a tanácsot — mert időközben beérkeznek az első megjegyzések, tanácsok is — tejet önt hozzá, nem sajnálva, a tejet ugyanis sajnálni nem szokása. Újabb öt perc állakozás következik.
Majd újabb keverés. És újabb fölismerés. Hogy ugyanis most meg híg a massza. Ilyenkor legokosabb egy jó kanál liszttel segíteni a bajon.
Kisvártatva örömmel lehet konstatálni: a halmazállapotot sikerült eltalálni végre, se nem híg, se nem sűrű a grízkulimász. Csak éppen porlik, mint a szikla.
Nyilvánvaló: a folyton fölszaporodó anyag mennyisége átcsapott a tojásnyi szinten, azt egy árva szem már nem képes egyben tartani.
Erre emberünk minden gondolkodás nélkül belever egy újabb tojást a tálba. Kis tejet ad hozzá, egy kis grízt még esetleg, lisztet, ha úgy tűnik szükségesnek, vizet, sót még, ha pedig a só szaladt volna meg, mert a só az olyan, az könnyen megszalad, akkor azt egy kis grízzel már gyerekjáték kompenzálni. Utána már csak a sűrűséget kell egyensúlyba hozni egy kis tejjel, példának okáért.
Csak vigyázni kell, nehogy megbillenjen a tejes ibrik a kézben, de ha megbillenne mégis, persze gond nincsen, ha van még gríz a spájzban.
De mivel egyszer minden véget ér, és egyszer mindennek eljön az ideje, tehát egyszer emberünk is így kiált fel: „Lesz, ami lesz!” És lobogó vízbe elkezdi szaggatni bele a dolgot. És akkor valóban lesz, ami lesz.
Mindenesetre könnyen előadódhatna, hogy az amúgy a naponta ehető ételek kategóriájába tartozó húsleves hirtelen átkerül a mély benyomást keltő kosztok csoportjába.
Előadódhatna, de nem adódik elő.
Mert mire az ember a vízben kavargó szürkésfehér foszladékok, csimbókok és ázalékok láttán csodálkozni kezd, addigra a tapasztalt asszony már rég kifőzött egy adag jó, aranysárga házi csigatésztát.
Bächer Iván