Népszabadság, 2000. január 6.
ház-táj
BÄCHER IVÁN
Ilyenkor, év legelején alighanem embermilliók kénytelenek rászánni egy órácskát a telefonszámok és effélék átvezetésére a tavalyi noteszből az ez évibe.
Komoly és fontos embernek persze vaskos, folyamatosan korrigált, frissített füzete, pláne nótbukja van, telis-tele főnökök, nagyemberek, miniszterek, igazgatók, szerkesztők, bankárok, tévéjópofák titkos számaival. Az ilyen füzetet vagy nótbukot általában teljesen naprakészen lopják az embertől el aztán.
Én csak egy kocatelefonos vagyok, pár tucat számom van csupán, igaz, azok is fontos emberek: vipes barátok, zöldségesek, borosok, boltosok és más villanyszerelők számai. De még nekik is ritkán, csak végszükségben telefonozok, egyrészt mert utálok telefonozni is, utálok bármit is intézni, utálok levelet írni, de telefonozni utálok a legjobban, talán mert nem szeretem nem látni a másiknak az arcát, de lehet, hogy azért, mert annyi kellemetlen, szomorú, kínos és drámai telefonélményem, emlékem van már, hogy nemigen vágyódom többre, nem szeretnék többé titkon telefonálni klozetből, nem szeretném telefonon hallani többé, hogy jól sikerült a műtét, nem szeretném, ha a hátamat kiverné a víz, ha a csörrenő telefont az asszony veszi fel, nem szeretnék többé hallóra halált hallani.
De hát csak rászorulok néhanap a telefonra mégis, csak meg kell kérdeni, hogy tehetem-é már föl a levest.
Átvezetem azt a néhány számomat tehát, mi van. Idén már maga az új, üres, 2000-es füzetke mélázásra késztetett.
Munkahelyemen kedves szokás volt idáig, hogy év végén a következő évre érvényes zsebnaptárral lepik meg a dolgozót. Idén meglepetésre a lepetés elmaradt. Talán spórolás okán, talán csak hogy éreztessék a dolgozókkal: új szelek fújnak, új idők közelgenek, a megszokott, langyos, kényelmes világnak hamarosan vége lesz. De most még csak zsebnaptárt kellett önerővel beszereznem, ami kedves kollegina segedelmével sikerült is, új naptárom épp olyan formátumú, zsebbe való lett, mint a régi volt, csak címlapján nem munkaadóm neve szerepel már, hanem egy telefontársaságé.
A társas összejövetelek és takarítások után éppúgy nekiültem a telefonszámok átvezetéséhez az új naptárból a régibe, mint tettem ezt tavaly, tavalyelőtt, és azelőtt sok sok éven át. Sokféle a szám is ugye, hogy újat ne mondjunk megint.
Vannak konstans számok. Közeli vérrokonom nekem már csak egy húg maradt. (De csúf szó ez a vér, brrr.) Húgom neve ráadásul A-val kezdődik, őt vezetem át legelébb. Lakásszámát föl sem írom, három-négy számot tudok betéve, az egyik az övé, de van már zsebitelefonja neki is, urának, sőt kamasz lányának is, azokat fölvésem újra gondosan. Ugyanígy járok el az enyéimmel is, szerte laknak már, illetve éppen, hogy hány telefon rezsijét álljuk két fizetésből, azt röstellem leírni, mi tagadás. (Hétnek egyébként, mert mindent le kell írni végül.)
Itt tehát idén nem történt változás, istennek hála, tudom, milyen az, amikor történik, de most nem történt, mint ahogy szépen sorba bekerültek a barátok számai is a füzetbe. A tavalyi füzetben viszont csak egy-két gimnáziumi osztálytárs száma szerepelt. Átvezettem azokat, majd elővettem az öt évvel ezelőtti noteszemet, és szépen átírtam az ideibe onnan még vagy tíz számot — huszonöt éves érettségi találkozónk lesz idén.
Aztán lányos atyaféleség lévén együttérzőn, de elhagytam számát egy-egy elhagyott fiúnak is. Újat még nem is vezetek be, nem szeretem, ha a füzet az év végire össze van húzgálva, firkálva teljesen.
Vannak aztán idénymunkaszámok, amelyeket szinte röstelkedve hagy ki az ember, mert el nem készült, félbe-szerbe hagyott munkákra emlékeztetnek. Sose jó érzés, amikor az ember szembenéz önnön lehetőségeinek korlátaival. Aztán a számok szortírozása közben fölvonul előttünk a múlt és a jelen, kínzón emlékeztettetünk restanciáinkra, és lassan számba vétetik, ki költözött tavaly, ki vált el, ki esküdött, kikkel gyarapodtunk, kiknek adják át a helyet azok, akik a tavalyi füzetben maradnak végérvényesen.
Mindenben minden benne van — nem nagy fölfedezés ez, de egy közepesen kicsinek elmegy azért.
Bächer Iván