Népszabadság, 1999. december 23.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Ilyenkor, karácsony közeledtével Tóth Lajos rászokik a narancsra megint.
Hosszú évek óta így van ez, ha december, akkor narancs.
Csinál narancsszörpöt, kifacsarja belit a narancsnak és azt issza reggel, este, de mivel gyomra a szörpöt be nehezen veszi, hígítja vodkával, rummal, az ellen pedig protestál már szíve, mája, hát inkább narancslevest csinál, a levet besűríti keményítővel, és almadarabkákkal és tejszínhabbal adja, de hát annak is, ha egyszer egy évben van sikere, akkor se nagy, a narancsos kacsa ellenben mindig kedvező fogadtatásra számíthat, amikor a tisztított kacsát narancsos, darált pulykahúsos, tojásos, áztatott zsemlyés, fűszeres kulimásszal tölti és úgy süti meg, de hát azt meg nem lehet győzni kacsával, csinál még narancslekvárt, narancsteát, narancsfagyit is Tóth Lajos, és narancsos tarját mindenekelőtt, azt szereti még a legjobban, viszonylag, vesz egy kilónyi, de inkább másfél kilónyi tarját, csonttal, persze, mert mindig minden húst úgy vesz, csonttal, nem szereti, ha a hentes belepiszkál, belevagdos az ő húsába, még a körmöt is jobbadán maga aprítja, bárt azt nem mindig, félti az ujját mostanában, miután hüvelykjét — körmöt körömért! — majdnem elcsapta nemrég, azt néha engedi hentesnek bárdolni föl, de karajt, tarját mindig enkézzel csontoz Tóth Lajos, így ilyenkor is, a csontot elteszi levesnek, a húst pediglen fölszeli, kiklopfolja, sózza, borsozza, nem tudja miért, talán mert mindent megborsoz kicsit, aztán lisztbe mártja a szeleteket és megkapatja olajban mindkét felit mindegyiknek, szíve szerint zsírban kaparná, persze, de arról leszokott már, a szíve miatt, olajjal, margarinnal, vajjal dolgozik a konyhában, nincs zsírja már Tóthnak, nem is igazi magyar ember már Tóth Lajos, de hát ki az a mai világban, vajazott jénaiba fekteti a szeleteket, úgy, hogy minden szeletre egy karika narancs is kerül, leönti egy kis fehérborral az egészet, lefedi, sütőbe tolja, párolja egy jó másfél órácskát, aztán leveszi a tetejét, rálocsol egy negyed liter tejszínt és még úgy süti egy húsz percen át, aztán tálra szedi a húst, a hátramaradt narancsos tejszínes levet áttöri, kis vajjal átmelegíti, ráönti a húsra, megszórja petrezselyemzölddel, hogy valahogy kinézzen azért, és rizzsel megeteti szépen, megeteti egyszer-kétszer-háromszor is minden decemberben ezt a pikáns kosztot, a narancsos tarját, de hát többször azért nem tudja, nem bírja ezt megenni sem ő, sem a többi, nyersen eszegeti a narancsot szegény Tóth, pedig irtózik minden gyümölcstől, de muszáj neki naponta egy-két szem narancsot kézbe vennie és óvatosan annak héját, szépen, cikkesen körbevágnia, hogy aztán vigyázva, hogy a héj cikkek ne sérüljenek, meghámozza a narancsot, egyet-vagy kettőt naponta, és a héjdarabokat egy külön erre a célra rendszeresített ibrikbe dobja, mert ilyenkor Tóthné cukrozott narancshéjat kandíroz hetente többször is, a karácsonyi kalácshoz, püspökkenyérhez, mimáshoz, hegyszámra áll a spájzhan már a cukrozott narancsnak haja, Tóth nem tudja hol tartani már a kolbászt, a csülköt, a savanyút, elnarancsosodik a háztartás már-már egészen, amikor azért csak eljönnek az ünnepek végre és Tóth nekilát sütni, feldolgozza a narancshéjhegyeket és — ami a legnagyobb öröme Tóthnak — végre fölteszi a töltött káposztát és a kocsonyát is — és narancs nem kerül egyikbe sem.
Bächer Iván