444.hu, 2025. január 25.
UJ PÉTER
230.1.1. Nézem ezt az inaguru… inarugu… ingaguru… beiktaktiktokodást, és nem is tudom mi erre, már a látványra, maradjunk most a látványnál, bár a hallvány is megérne egy misit, vagy jardot, szóval erre, akkor a látványra, ami nem halvány, hogy mi a jó jelző? Adná magát a weird, egyrészről, de azt a kampányban elhasználták, elég jónak tűnne még a cringe, de az is kopott már, mint lakodalmas kutyán a Deákné vászna, akkor marad tehát a marveluniverzum.
Amit ott láttunk, az egy merő egy marveluniverzum.
Mintha valami béna szuperhősfilm (ti. a szuperhősfilm definció szerint béna, nyolcéves fiúk intellektuális nívójára szabott, butácska mese) bankettjelenete lett volna, komikusan klisés karakterek, túljátszott gesztusok, jó, igen, cringe és weird, amennyire csak lehet, de közben az egész fölött lebeg valami nagyon nyomasztó, disztópikus rossznyavalya, a természetesnek legkevésbé sem nevezhető mozdulatok, a kényszeredett grimaszok, a hiteltelenül széles vigyorok mögött iszonyú feszültség, és lappangó sötét titkok. Tiktok.
230.1.2. Ebben a weird-cringe-marvel fölvonulásban, széles nyelvcsapásokban, az idétlenkedő ihaj-csuhajban, a feszengő hallelujában nem nehéz meglátni a globális meg-, el- sőt leputyinizálódás rémét. Akik ott álltak, bohóckodtak, nyaltak talpig csokinyaki-bájvigyorban, és bokáztak az Elnök úrnak mint valami szponzorturnés Tankcsapda azok azok az emberek, akik tulajdonképpen előállítják a valóságot a nyugati világban. Mert az ugye nyilvánvaló, itt Magyarországon biztosan, hogy a népesség többségének kábé az a valóság, amit elé lök a Facebook algoritmusa. Más országokba ez még bonyolódik egy kis X-szel (Twitterrel), Instagrammal, Google-lel (Youtube-bal), és persze Tiktokkal, bár az egy kicsit problémásabb, szóval az emberek, akik ezek fölött a rejtélyes és hihetetlen hatalmú algoritmusok, valamint számtalan milliárd dollár felett diszponálnak, úgy bokáztak Tranpelnökúr mögött, hogy abba még Oleg Gyeripaszka is belepirulhatott.
230.1.3. Az utóbbi hetekben elég sok időt töltöttem azzal, hogy mindenféle interjúkból, esszékből, cikkekből, riportokból megpróbáljam megfejteni, ki milyen passzátszelet finghat itten, mit hogyan kavar, és nem mondom, hogy teljesen reménytelen az ügy, mármint a megfejtés, de annyi érdekes szál, feloldhatatlan ellentmondás, abszurd katyvasz van itten, hogy nem merek most belekezdeni, mert sosem megyünk haza.
Talán jövő héten. Vagy csöpögtetek hétről hétre.
Lesz még időnk. Remélem.
230.1.4. Mindesetre úgy tűnik, hogy valóság máris megszűnt, és jó esély van arra, hogy a minden korábbinál kreatívabb és hatékonyabb szemfényvesztés és szabad harácsolás hiperintenzív időszaka következik. Ami nekünk is elég érdekes lesz, lévén vezénylőtábornokunk és tizenöt év alatt igen jelentős átmérőjűre duzzadt érdekköre erősen involvált, és régóta várt a lehetőségre.
És talán arra sem kell célozgatni, mekkora jelentősége lesz a Magyar Péter néven emlegetett bohóctréfának akkor, ha itt igazán belendül a biznisz.
230.1.5. Csak egy ténydarabka, ami eléggé utalni látszik arra, mi is várható: az Egyesült Államok 47. elnöke beiktatásának napján, erre létrehozott cégén keresztül saját kriptovalutát, ún. memecoint bocsátott ki. Sőt, kettőt, mert Melanie, a feleség is kapott egyet. Az Official Trump coinok összértéke (piaci kapitalizáció) ma 8 milliárd dollár, de volt már ennek a duplája is. A kriptovalutákról pedig nem tudhatjuk, hogy kinek mennyi van, ki mennyit vesz éppen, ha például Moszkvában vagy Pekingben vesz valaki úgy egy két vagy akár tízmilliárd dollárnyit, az üzlet haszna jelentős részben az Egyesült Államok elnökének cégénél keletkezik. Illetve nem tudhatjuk, hogy ott keletkezik-e. De máshogy meg nincs értelme.
Azért ezt ízlelgessük egy kicsit.
Ez a valami, nem a kastélyprogram meg az Óvatos Dubai.
230.2. Lukáts Andor 1943–2025
230.2.1. Hosszút nem tudnék írni, nem vagyok nagy színházas.
De azért elég kísérteties vagy milyen, hogy épp csütörtök este voltam a Katonában, nézegettem a falon a képeket, hogy Ujlaki Dénes milyen furcsa ilyen csont-és-bőrnek, hogy Szacsvay évtizedek óta nem öregszik, Ónodi Eszterről nem beszélve (jó, persze színésznőknek tilos), Bán János inkább, de… hol is van, merre lehet Lukáts Andor? Mert a Katona nekem többé-kevésbé egyenlő Lukáts Andor, akkor is futott itt darabja, amikor már rég nem volt társulati tag… hol lehet?
230.2.2. Akkor voltam először a Katonában, még gimnazistaként, amikor a kaposváriak játszották itt vendégként Mrozek Rendőrségét. 1988? 1987? Koltai Róbert, Csákányi Eszter, Jordán Tamás, Lukáts Andor. Gothár rendezte, még a díszletekre is emlékszem, pedig majdnem negyven éve volt, azt hiszem, Gothár találta ki, hogy ilyen ferde bútorok voltak a színpadon, mintha egy perspektivikus rajzot a síkból átemelnénk térbe.
Nagyon híres előadás volt ez akkoriban, eleve Morzek meg a darab témája és kézenfekvően diktatúraellenes értelmezése – bár a szerző, amikor írta, 1958-ban még virtigli sztálinista volt szerintem, de később antikommunista disszidens lett – éppen a tűréshatáron egyensúlyozott a halódó puha diktatúra egyre megengedőbb háromtéjében is, és ugyanebből a műből készült egy-két évvel korábban Jeles András és a Monteverdi Birkózókör színháztörténeti jelentőségű átdolgozása, a Mosoly birodalma. Szóval Gothár kaposvári Rendőrsége komoly tett volt a nyolcvanas évek végén. De nem bonyolódok színháztörténetbe, mert hülye vagyok hozzá.
230.2.3. Csak, hogy megint hogy kavarognak a dolgok, a dramaturgia, a szálak, ugye, hogy gomolyog elő a realitás mágiája: csütörtök este, amikor eszembe jutott Lukáts, aki tényleg nem járt a már fejemben évek óta egyáltalán, a TÁP Színház előadását néztem a Katonában, Rókonok, Móricz-adaptáczió, nem nézegettem a színlapot, hogy kicsoda a micsoda, tudtam, hogy Vajdai Vili rendezte, és fölhasznált egy 444-videót is, mindegy, szóval az előadáson beugrott az a 88-as (87-es?) Rendőrség, mert a díszlet egyik megoldása, a felülnézetet imitáló asztal, a perspektívatrükk annak a Mrozek-előadásnak a díszletére emlékeztetett. Otthon gyorsan rá is néztem a TÁP Színház oldalára, és, tádám, díszlet: Gothár Péter. (Aki a #metoo óta kényszernyugdíjba húzódott.)
Bazmeg, de értek én a színházhoz! (Persze: Gothár ért annyira hozzá, hogy harminchat-hét év után is emlékszem a díszletmegoldásra.)
230.2.4. Péntek kora délután pedig már ott volt fekete-fehér fénykép a címlapunkon: meghalt Lukáts Andor.
Talán az Eszkimó asszony (Xantus, Trabant) és a Tiszta Amerika (Gothár, Esterházy) miatt, mert ezt a két filmet szerintem legalább hússzor láttam összesen, az én fejemben Lukáts volt a színész. Akárki: – Mondj egy jó színészt!; Én (no hezita): – Lukáts Andor.
Örök Színész. Még az Idő van (szintén Gothár–Esterházy, mint a Tiszta Amerika) is úgy rémlik fel, hogy abban Zala Márk játszotta Lukáts Andort. (Pedig valójában fordítva).
230.2.5. Egyszer láttam munka közben is, talán a kilencvenes évek végén, a Kamrában, Halász Péterrel csináltak hírszínházat (aznapi hírekből improvizáltak esti előadásokat), arra sem emlékszem, hogy még Népszabadság- vagy már Index-színekben voltam jelen, mindegy is, de valamibe valamiért kellettem, akkor láthattam közelről, hogy is néz ki az, amit Molnár Gál Péter mondott róla, hogy ő az a színész, aki mindent tud. Mindent. Nem a mesterségéről, hanem úgy általában. Mindent. Mert a színésznek, ahogy az írónak is, nem csak a mesterségét kell tudnia, hanem mindent. Hogyha pincért kell játszania, tudnia kell, hogy mozog a pincér, hogy tartja a tálcát, hogy hajol meg, hogyan szól a vendéghez; ha katonatisztet játszik, tudnia kell, hogy tiszteleg, mivel elvágólagos a kézfej, meddig emelkedik a térd a díszlépésnél, és így tovább. Szóval, Lukáts így tudott mindent. MGP szerint. MGP pedig mindent tudott a színészekről.
Én viszont jószerével semmit sem tudok a színészekről. De Lukáts Andorról tudtam, hogy nagyon nagy színész. Olyan, aki nem hal meg.
230.3. Filippínó falatok
230.3.1. 2014 és koronajárvány (2020 március) közötti évek szinte minden munkanapjából legalább egy órát töltöttem a Török utca 4. előtti járdaszakaszon, Ryan Andres fülöp-szigeteki származású informatikus-basszusgitáros-barista családi ültetvényéről szüretelt kávéját szorongatva, és valakivel beszélgetve, mert elképesztő közönség forgolódott ott, Budapest egyetlen fülöp-szigeteki kávézójában, a Barakóban, iletve inkább előtte, a járdán, mert a helyiség talán alig öt négyzetméter lehetett. Volt brit állampolgárságú trumpista afrikai zsoldosunk, izraeli informatikusunk, palesztin emberjogi aktivistánk, szír és jordániai leszbikus párunk, iszlamistának látszó erdélyi metodista ápolónk, kilenc nyelven beszélő, titokzatos hollandunk, és persze az utcáról elnevezett Feri, a híres filmrendező. Meg sokan mások.
A járvány után át kellett alakítani az üzleti modellt, a néhány négyzetméteres kávézót föladta Ryan és felesége, Luelyn, és bisztrót nyitottak a Ferencvárosban, ugyanazon a néven. Azóta sokszorosára duzzadt Budapest fülöp-szigeteki népessége, még nagyobb lett az étterem, még nagyobb a forgalom, jött egy venezuelai séf, finomodott a konyha, de maradtak persze filippínó specialitások. Szily kolléga megírta részletesebben is a sztorit itten.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 444-et hat éven át Ryanék kávéja hajtotta, úgyhogy továbbra is lelkesen támogatjuk a Barakót, még ha messzebb is kerültünk egymástól. És januárban féláron vannak a koktélok.