Népszabadság, 1999. július 2.
BÄCHER IVÁN
Jó olvasni Móriczot! Nem azért, mert ma százhúsz éve, hogy felsírt Csécsén, az nem bizonyos ugyanis — sem a terminus, sem a sírás. Hanem mert jó. Mert öröm olvasni. Mert mai. Mert segít írni, segít élni ma is.
1908-tól, a Hét krajcártól tehetségét, erejét, nagyságát kétségbe vonni csak idióták bírták. Megpróbálták, megpróbálják elorozni tehát. De Móricz legigazabb társával, Adyval közös abban is, hogy nem elorozható. Bosszantja ez a „svábokból jött magyarokat” azóta is.
Igazi író volt, gyerekkorától az írásnak élő, azért született, azért szenvedett, azért szeretett, azért utazott, azért volt Leányfalu, azért volt újságírás, azért voltak az asszonyok, még a gyerekek is csak azért voltak, Móricz azért élt, azért ölt, azért halt, hogy írjon.
Mikor Janka elengedte emberét, akit megtartani nem bírt, akkor Móricz állt a haldokló feleség ágya mellett, állt — és jegyzetelt. Mert ez volt a szakmája. Mert haditudósító is volt. Ha a férfi-nő harcban elesik egy harcos, akkor neki azt kell megírnia. A dolog szomorú, de a téma jó. Mindent megírt, mert ez volt a dolga. Kérdés, jól írta-e meg. Olvass Móriczot! E kérdésnek elfogy oka.
A kisújszállási tanulóéveket örökítő Forr a bor első lapjain négyszer szerepel állítmányként egyetlenegy mondatban a volt. Mikor Horowitznak megemlítette egy riporter, hogy néhányszor nem azt játssza, ami a kottában áll, sőt mellé is ütöget, akkor Horowitz szerény mosollyal azt válaszolta, hogy neki lehet, mert ő Horowitz. Móricznak is lehetett sok mindent. Mert ha volt hiba, pongyolaság, azt elsodorta a svung. A ragyogó tehetség és az irdatlan súlyú személyiség csudás egésszé varázsolta össze Móricz műveit. Különben is: ha valami volt, akkor azt kell írni, hogy volt. Mindent megírt. Súlyos életének minden stációját regisztrálta súlyos regényeiben. Erőt meríthet belőle, kit iskola bánt, ki még helyét nem leli, az is. Kapaszkodhat Móriczba, kit az irodalmi élet közösít ki éppen, vagy kinek asszonnyal gyűlik baja meg.
Fenyő Miksa azt írja, hogy Móricznak két Nobel-díj is ki nem adott jussa volt: az irodalmi mellett a Nobel-békedíj is. Az ő idejében Björnson, Carducci, Eucken, Lagerlöf, Heidenstam, Gjellerup, Pontoppidan, Spitteler kapták a Nobel-dijakat. Neki csak egy munkássága volt, az írói. Egy darab, oszthatatlan, egész, kristálytiszta és kőkemény.
Az Életem regénye egyik utolsó fejezetének címe: Lebicskázva. Prügyi gyermekkoráról ír itt, arról az időről és arról a faluról, amikor és ahol édesapját lehetetlenné tették és megalázták.
„— Cic Móricz… — Ez a szó egy egész életre összetörte önérzetemet. Még ma is csak az vagyok: soha kigyógyulni ebből nem lehet. (…) »Cic Móric«, s el kellett magunkat szánni a halálra, az erkölcsi halálra, a kiközösítésre, a számkivetésre, ezért kellett elbujdosni a faluból, ki kellett vándorolni, hogy ne halljuk többet a kórust, öregek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok röhögve és vijjogva kurjantottak fel, ha egyet megláttak közülünk. »Cic Móric.«
Mint a zsidók a mozdulatlan nemzetek kellős közepén, hiába bújtak már be a legszebb házakba, a legjobb életbe, a legbiztosítottabb jogi és alkotmányos formákba: megmozdul a tömeg, és egy pillanat alatt visszadühödik farkassá, s széttépi a közéjük keveredett rókát. Más a szőre, más a bőre, más a hangja, más minden életnyilatkozása…
Nem igaz, hogy azért van pogrom, mert a zsidók elfoglalták a pénzt, a vezető szerepeket, a legmagasabb köröket: ugyanezt minden anya kívánja saját fiának, s ha eléri valaki a fajból, az egész falu büszke rá…
Csak egy vétek lehet, csak egy teheti törvényen kívülivé a feltörőt: ha más faj.
Magam faja. Én vagyok. Csak egy ellenség van. Az idegen.
Akit megismertem, megszerettem, az én vagyok. Nem szabad megismerni az idegent: mert akkor nem tudod gyűlölni. Nincs háború, ha nincsenek áthághatatlan határok.
Ebben az órában, mikor e sorokat írom, a magyar főrendiház együtt ül, és a zsidótörvény-javaslat utolsó döntését hozza. 1939. ápr. 18.
Bennem felrémült a saját életemnek zsidótörvénye, amit a prügyi plebiscitum ugyanilyen szenvedéllyel hozott meg a Móricz-fajta ellen. Az ítélet tömör jelszóban csapott ki s a jelszó ellen semmi védekezés. A számumot nem lehet bölcs szavakkal megállítani. Nincs ellene semmi védekezés, csak az, hogy ki kell várni, míg elmúlik s akkor, akik életben maradnak, újra kezdhetik az egész harcot.”
A fenti sorokban is van „pongyolaság”, meglehet. De páncélpongyola az övé. Boldog lehet minden magyarul tudó, aki — amíg olvassa — magára öltheti. Boldog lehet, és kicsit biztonságban érezheti magát. Megerősödve kezdheti újra és újra.
Bächer Iván