Kiképző

Hetek, hónapok óta bánatos vagyok. Egyik oka ennek a sokból, hogy a mellettem élő gyermeklány egyetemi felvételire készül. Történelmet tanul. Azaz éppen hogy nem történelmet — történelemtankönyvet csupán. Azokat a tankönyveket, amelyekből magam is tanítottam ezelőtt tíz, tizenöt éve, azazhogy dehogy tanítottam — miként már tanulni is utáltam tankönyvet, tanítani sem tanítottam azt soha. Értelmes ember — ha már valamit tanul — tankönyvből, de legalábbis csak abból nem teheti azt. Melléolvas, mellégondol, melléjegyzetel. Maga szerzi be tudását, nem engedi, hogy azt mesterségesen táplálják belé. De hiába van bőséges vonatkozó könyvtári anyag kézügyénél, a gyerek csak a tankönyvet olvassa, tanulja, bújja, preparálja, jegyzeteli újra és újra, már hússzor is végigkínlódta minden oldalát, sorát, legapróbb betűjét.

„Mert ide csak a tankönyv kell!” — mordul rám, mikor már megsokallja a nyaggatást. Itt nem kérdeznek mást, itt nem számít olvasottság, nem számít tájékozottság, itt ki többet tud, nem megy többre azzal. Itt nem számít tehetség, rátermettség, itt az oktatók nem kíváncsiak a jelölt képére, szavára sem — arra a pályára, amely minden pályák közt leginkább igényel verbális készségeket, szóbeli felvételi nélkül lehet bejutni. Egyszerű az oka ennek: úri restség és cinikus közöny. Csak nem fog egy pesti egyetemi jogász ülni és hallgatni dadogó gimnazistákat napestig. Van annál jobb dolga, és persze jobban fizető. Ez az iskola már a bejutás módjával arra nevel, pontosabban nem nevel, hanem képez ki, hogy azt kell tudni, amit tudni kell, amit tudni érdemes, tudni praktikus. Ez az iskola célratörőnek képzi ki tanítványait. Ez az iskola a sikerre képez. Nem nevel az öncélú tanulás örömére, nem tesz kíváncsivá, nem ébreszt kétséget, ebben az iskolában nem tanítják, hogy teljesen nem tanulható meg soha semmi, hogy jó pap holtig igyekszik, és hogy a tévedés sem csak az állati fajok sajátja.

Ez az iskola nem tanít meg arra, hogy minden relatív, hogy az igazság vagy az, vagy nem az, nem tanít ez a képző esendőnek lenni, nem tanítja meg tanítványait, hogy a bocsánatkérés, a visszakozás nem föltétlenül a gyengeség jele. Hogy elnézést kérni is lehet büszkén, méltóságteljesen. Hogy ez sajnos mennyire így van, azt mindannyian tapasztalhatjuk önnön bőrünkön immár. Az ország vezető gárdája ezen intézményben kupálódott olyanná, amilyenné. Az itt szerzett tudás, kultúra aztán magyar focipályákon kapott még némi patinát. Persze a gyerekben mindennek dacára még mindig túlságosan sok az érdeklődés, a nyitottság, a mindenféle fölös érzemény. Remekül fűzi a szót, lehengerlőn képes föllépni, és elfogultság nélkül mondhatom, hogy — ha nem festi sárgára épp haját — gyönyörű szép is szegény.

Kicsi az esélye rá, hogy fölvegyék.

Bächer Iván