Komplikációk

Van úgy, hogy látszólag minden rendben van, s akkor váratlanul elkezdenek a dolgok közbejönni. Beütnek a komplikációk.

Pont ez történt velem a minap, mikor elhatároztam, hogy főzök egy finomfőzeléket feltéttel. Elhatározásomat gazdaságossági szempontok is motiválták. Gondoltam pénzzel, idővel egyként spórolni fogok.

Volt a kamrában sárgaborsó, fagyasztóban darált hús, hagyma, liszt, fűszerek mindig akadnak, szinte semmi beruházásra nem volt szükség tehát.

Kivettem olvadni a húst, majd három széttépkedett zsemlét belenyomkodtam a tejbe. Aztán beáztattam a sárgaborsót is. Az efféle dolgokat, borsót, lencsét, babot befőttesüvegekben szokásom tárolni a spájzban, mert úgy mutat jól. A borsót tartalmazó üveg nem volt színültig tele, gondoltam hát, hogy nem koszolok külön tálat a beáztatáshoz, hanem az anyagot benne hagyva, a tároló üveget engedem teli vízzel.

Így is cselekedtem.

Aztán összeállítottam a fasírozott anyagát. Eddig minden rendben volt. Eddig volt minden rendben.

Mert ekkor — váratlanul, de egymás sarkát taposva — jöttek, vonultak seregeltek föl a komplikációk.

Először is, mikor egy laza mozdulattal öntöttem kifelé az üvegből a beáztatott borsót, kis víz csöppent ki csak, de egy szem borsó nem sok, ki annyi sem potyogott. Bedagadt a borsóm. Belekötött az üvegbe, akár a gipsz. Ráztam, ütögettem, felöntöttem újra és újra, de mindhiába, alig jött belőle valami. Kést ragadtam, majd vésőt, kalapácsot, végül már több mint a fele kinn volt, mikor az üveg alja csak beszakadt, összevegyült a maradék borsó a szilánkkal, ki lehetett dobni végre. De hát így kevés lett volna a kinyert anyag, föltettem tehát — áztatás nélkül, csak átöblítve — mellé egy jó félkilónyi lencsét.

A fasírozottat kezdtem sütni aztán.

Első lépcsőben odaragadt — s egyben oda is égett persze — azonnal a serpenyő aljára mind a pogácsa, mikor kapargatni kezdtem fölfelé, szétestek, mállottak, mintha nem is tettem volna bele két tojást. Majd miután kínkeservesen csak sikerült párat úgy-ahogy egészben tartanom, az edény olajostul pogácsatörmelékestül lezúgott a rezsóról, csak lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy a nyeles serpenyő nyelét elkapnom, s egyben a freccsenő forró zsiradék elől egy torreádori mozdulattal eltáncolnom végül mégis sikerült.

Takarítás előtt még elővettem gyorsan a mélyhűtőből egy zacskó apróhúst, megpucoltam két fej hagymát, és föltettem föltétnek egy kis pörköltet föltétlenül.

Közben puhult a borsó, puhult a lencse.

Nekiveselkedtem a rántásnak tehát. Az adja a főzelék zamatát, ízét, no persze nem a vaskos, fokhagymás, zsírban úszó, hanem az érzéssel készülő, ravaszkás, finomkás, vékony, de mégis fogós, amilyent én is szándékoztam csinálni, és amilyen sikerült is, másodszorra, mert az első, amíg a fasírozottal bajmolódtam, odakapott, de a második jó lett, kellőn sűrű, sárgás, rózsaszín, szinte hamvas.

Neki is készültem, hogy berántsam vele a főzelékeket.

Hát mit tapasztalék akkor? Hogy a borsócsuszpájz már épp olyan, mint a rántás. Olyan színű, állagú. Egy szem borsó nem sok, annyi sem volt benne föllelhető. Krém lett, sűrű kulimász. Készen volt, nem is volt rossz íze.

Csak a lencsét rántottam be hát, és mivel még maradt egy csomó rántásom, gyorsan megtisztítottam nyolc szem krumplit, és kuktában utána küldtem a többinek egy jó babéros, savanykás rapid krumplifőzeléket is.

Végül már csak a kilónyi lecsókolbászt kellett gusztusosan bevagdosva kisütnöm, a pörkölt ugyanis mind e közben ronggyá főtt észrevétlenül.

És mégis, mikor jó nyolcórai ténykedés után fölraktam az asztalra a háromféle főzeléket, a lencsét, a tejszínes burgonyát, a napbarnított színű sárgaborsót, a fasírtot, a sötétveres pörköltet, a csillogó sült kolbászt, mellé a salátát, savanyút, akkor bizony megdicsértek, ami mint mindig, mi tagadás, most is jól esett — hiába, itt is csak úgy van, mint másutt: hogy mi munka, kínlódás, idő fekszik a dologban, az végül is senkit nem érdekel, és nem is tartozik senkire.

Bächer Iván