Töltött karalábé

Kétféle az ember. Az egyik szereti a karalábét, a másik nem szereti.

Ilyentájt, tavasszal, az utóbbi savanya képpel járkál föl s alá, s nemigen tud mit kezdeni magával. Az előbbi viszont örvendezik, és azt se tudja, mit csináljon a karalábéval, aminek eljött a szezonja végre. A zsenge, friss karalábét eszi nyersen az ilyen, csinálja levesnek, pürének, sütheti csőben, reszelheti salátába is, párolhatja vajban csak úgy, esetleg zöldborsóval, zöldbabbal, lehet rakottast is készíteni vele, és aki nagyon kikupált már, az ügyeskedhet belőle valami ragut, apró szalonnadarabkákkal. sonkával, hússal, mindenféle mással. Az efféle embernek van dolga ilyenkor: például lesni izgatottan, mikor csúszik le a karalábé ára száz, kilencven, nyolcvan, hetven, hatvan, ötven alá. (Van egyébként, aki a karalábét — német eredetű a szó — kalarábinak mondja, olyan is van, aki chou-raves-nak, vagyis káposztarépának, igaz, az francia ember.)

Aztán egyszer csak eldönti a karalábés: eljött az ideje a töltött karalábénak. Nem lehet azt akármikor csinálni ugyanis. Olyankor kell csinálni, amikor éppen — még, már és persze viszonylag, de — rendben vannak a dolgok, továbbá ha — még, már és persze viszonylag, de — tavasz van, és még továbbá ha — még, már és persze viszonylag, de — nincs maga az ember. A töltött karalábé tömeges étel. Kettőt, hármat ember nem csinál. Ha minden föltétel adott, akkor a szerencsés boldog ember ilyentájt veszi kosarát, és nekiindul.

A beszerzés is komoly odafigyelést igényel. Ár, frissesség, harsányság bonyolult összefüggéseit kell szemmel tartani, és fokozottan ügyelni rá, nehogy a zöldséges túlbuzgón lecsavarintsa karalábékötegünkről a buja — és a töltött karalábéhoz nélkülözhetetlen — levélzetet. Legokosabb tíz szép, közepes karalábét venni. Meg még egy tizenegyediket. Ehhez kell egy kiló darált hús, mindenféle zöldség, a többi hozzávaló az van otthon. Hazatérve az ember leteszi a kosarat, és azt mondja, hogy na, akkor most elszívunk egy cigit, legalábbis ismertem olyat, aki ezt mondta ilyenkor. Ezután meghámozza a karalábékat az ember, kalapját levágja, s aztán óvatosan, valami kiskanálfélcséggel kivájja mindnek a közepét. Munkás dolog, ismertem olyat, aki az ötödiknél azt mondta, hogy na, akkor őt most nem érdekli, ő most elszív egy cigit. Az első vagy a második karalábé, amikor már majdnem ki van vájva teljesen, akkor széthasad. Ilyenkor lehet aztán örülni, hogy eggyel több karalábét vettünk.

Van ember, aki negyed-, sőt félórácskát előfőzi a karalábét, de az vagy öreg ember, vagy a karalábéja az. A karalábék alaposan megmosott levélzetét, a kivájt karalábéforgácsot, egy csokor petrezselymet deszkán apróra metéli ekkor az ember, és vajon párolni kezdi. Míg párolódik a gezemice, a darált húst szintén összekeveri az ember mindenfélével, ami zöld, összemetélt petrezselyemmel, újhagyma zöldjével, snidlinggel, kakukkfűvel. Dolgoz bele sót, borsot, kis paprikát és egy tojást is. Ja, meg egy bögre rizst. Fokhagyma nem kell bele, mert ez nem brassói és nem is cigánypecsenye. Van ember, aki dinsztelt hagymán megpirítja a húst elébb, meg olyan is, aki tejben áztatott zsemlét alkalmaz a rizs helyett, van, aki csak borjúhúst tölt a karalábéba, van, aki sonkát, füstölt szalonnát, gombát, sőt vadat. De hát milyen ember nincsen?

A kivájt karalábégolyóbisokat megtöltjük ekkor, és konstatáljuk, hogy még pontosan tíz darab mezítelen töltelékünk marad, amire számítottunk. A párolt gezemicébe óvatosan beleültetjük, -ágyazzuk, -fészkeljük a töltött karalábokat. Ezt már biztosan föl kell öntenünk lepésig, aztán beletesszük a húsgolyókat. Ezután megfőzzük az egészet értelemszerűn.

De van, aki sütőbe teszi. És annak van igaza! Van, aki a végén berántja, van, aki habarja, van, aki tojássárgájával elkeveri tejföllel adja. De mind örvendezve nézi a jókora lábasban a mindenféle zöldek, világoszöldek, sárgászöldek, a haragoszöldek, a pirosaszöldek, mélyzöldek, fűzöldek, örökzöldek pompás kavalkádját.

És persze a várakozók éhes seregét.

Ismerek olyat, aki azt mondja ilyenkor, hogy őt nem érdekli, de ő most rágyújt egy cigarettára, és rá is gyújt, és azt gondolja közben, hogy azért az nem lehet, hogy mindig minden rossz legyen.

Bächer Iván