Dzsindzsör

Kapós ember vagyok, amim van, nem magam szereztem, úgy kaptam általában.

Embereimet is kaptam egyebek között, szüleimtől, társaimtól, minden stációból, innen-onnan maradtak rám mind, kiket szeretek.

Mostani társamnak köszönhetem Mártit példának okáért, aki unokatestvér és egy csodálatos kis felvidéki városkában él, élt urával, két lányával, neki köszönhetem így egy kicsinyt egész Felvidéket, amit — dacára annak, hogy elvben utálok utazni — nagyon szívembe zártam.

Márti és falun élő szülei igazi felvidéki, természetközeli nyersanyagokra, gombákra, házi tejtermékekre, friss zöldségekre, füvekre alapozott, tót hatásokkal megemelt konyhát visznek.

Megszerettem a ledózerolt polgárházak hegyén álló lakótelepi lakást, amelyben a vizesblokk fala papundekliből van, de amelynek ablakán friss hegyi levegő áradt be mindig, a konyhából pedig, ahányszor ott időztünk, a tejfeles vadasok, káposztás sztrapacskák, paradicsomos paszujok illata áradt.

Csak a szegénység, csak az volt nagy kicsinyt.

Ami általánosan ekkora erre.

Márti negyvenöt éves, a helyi kórházban dolgozott ápolónőként vagy húsz éven át.

Nyolc évvel ezelőtt, rokoni segedelemmel Pesten elvégzett egy gyógymasszázs-tanfolyamot.

Kiderült, csudás tehetsége van ehhez. Férje autóbuszsofőr volt, majd mikor a vállalat megszűnt, „Cseh”-be ment át dolgozni.

Közben a szlovákiai helyzet mára úgy alakult, hogy a kórházi dolgozók, tanárok, közalkalmazottak a legtermészetesebben nem kapnak fizetést hónapokon át.

Márti elhatározta, hogy kitör. Voltak példák, kapcsolatok, kipróbált — laikus számára átláthatatlan — utak.

Át kellett jelentkezni „Cseh”-be, hihetetlen kalandos módon nyerni meg mindenféle hivatalosságot, szerezni be mindenféle papírt, majd repülőjegyet, és akkor már csak föl kellett ülni a gépre, átmenni Amerikába, ott kezdeni dolgozni feketén, haldoklót ápolni, rokkantat masszírozni, bébiszitterkedni, közben tanulni nyelvet, majd valami sorsjegyen elnyerni zöldkártyát, közben egyetlenegy amerikaival sem találkozni, aki valaha is hallott volna arról, hogy létezik egy Szlovákia nevezetű ország, ahol ráadásul páran beszélnek még magyarul is — érdekes módon Csehszlovákiát viszont mindenki ismeri — kellett élire tenni dollárt, aztán találni végre jó állást magánszépségszalonban — kellett mindez ahhoz, hogy egy év elteltével Márti hazajöhessen.

A két gyerekért.

Meg a válópert beadni, lakást kiadni.

Elutazásuk előtt pár nappal jártunk náluk — félő, utoljára.

Búcsúzóul egy tálcára fóliázott öklömnyi, göcsörtös gumót kaptam Mártitól. Láttam a ráragasztott címkén, hogy egy dollár húsz centbe került odakinn.

— Dzsindzsör — mondta szomorún. — Húsra való, majd megcsinálod magadnak valahogy.

Itthon a gyömbért meghámoztam, apró kockákra vágtam. Most szójaszósszal leöntve egy kis üvegcsében tárolom.

Ha húst sütök, rádobok pár kockát, ha fogam közé akad, el is rágcsálom, kesernyés, furcsa íze van, mondhatni: jó.

De egy igazi, otthon szaggatott, sűrű, juhtúrós, apró pörccel meghintett sztrapacska, vagy egy habkönnyű, a gőzön szinte lebegő, hófehér knédli, vagy egy Márti-féle savanykás paradicsomos, húsos káposzta, vagy egy édeskés birsalmás paszuj, vagy egy maga-szedte-szárította vargányából készített tejfeles leves lágy, bársonyos, erdei ízéhez persze nem fogható.

Bächer Iván