444.hu, 2025. január 3.
UJ PÉTER
227.0.1. Boldogulj évet kívánok akkor kedvestisztelt mindannyióuknak, bár azt írtam korábban, hogy nem kívánok kívánni, dehát nem is érezném az idők szavának zeitgeistját igazán, ha nem csinálnák azonmód, az első adandó alkarommal segget a számból, tehát kezdjük az új évet szájbólseggel, és akkor kívánom is legitt, hogy ne érje önöket ennél súlyosabb csalódás 365 (jó: 361-2) napon át! (Fogja.)
Egyébként, régen se nagyon volt ez világos, de ahogy öregszem, egyre érthetetlenebb, miért jelölne bármi újat, cenzúrát, cerúzát, májsztónt ez az önkényesen kijelölt dátum, száradjon akár Július avecézár (nyári cézár létére!, és különben is, amikor híres lován, Rubikon átlépte a vörös vonalat, elvetette a bűvös kockát), akár Kszííí Gergoriánén, már hogy miért pont ez a január 1, annél szarabb napot már tényleg nem lehetett találni, miért nem volt jó, mondjuk, a május 21.? Vagy az október 7.? Egyáltalán, miért kell mindig új évet kezdeni, miért nem jó a régi? Miben reménykedünk?
Miért nem jó nekünk mondjuk a Unix-idő? Egyszerű, világos, kompakt: számoljuk a másodperceket folyamatosan (1970 január 1. 0.00 óta), most 1 735 862 000 körül lehet, amikor kimegy a levél. (Én meg kábé -522 000 és -435601 között születtem.) Sokkal praktikusabb., és ki van küszöbölve ez a kellemetlen periodicitás..
És akkor megúsznánk ezt az idétlen búékolást.
227.0.2. Mindazonáltal, ha már a tradíciók beszorítanak bennünket ebbe a megújulási kényszerbe, ebbe a muszájhaladásba (látjuk?, bonyi a világ: a haladás tradíció!), az újizmusba (vagy ez már a neoújíizmus?), azt azért meglebegtetem, hogy ebben az évben e hírlevél frekvenciájának csökkenésével is számolhatnak, én legalábbis ritkítást tervezek, aztán meglátjuk, mikor és mennyire.
227.1. Gyermekkorom legszebb fejhajlító gépe
227.1.1. Erről most nagyon sokat, könyvnyit tudnék egy lendületből írni, de próbálok nem elszállni, tudom, hogy keveseket érdekel, és az eseményt magát már reklámozni sem kell (különben is késő volna), teltházas lesz, de muszáj vagyok egy-két bekezdést ideérzelmeskedni, miszerint szombaton (holnap) valószínűleg utoljára játszik a Leukémia zenekar. Az én kis bitliszem.
227.1.2. Szóval bőségesen meg tudnám ezt hátterezni, egyébként, miszerint a nyolcvanas évek közepén föltűnik a magyar punk új generációja: miután a CPG-t lecsukták, a skinheadek elkezdtek náculni, Óbuda elskinheadesedett, a pesti külvárosokban, a Havannán, a József Attilán, Lőrincen, Kispesten, Pestimrén és persze Kőbányán gyülekeztek bakancsos, hipózott farmeres, valamilyen extrémebb hajat (tarajvariációk, mindenféle tincsek, néha már színek is) viselő tizenévesek. A központ a sörgyár előtti Élessarok, a zenei igazodási pontok pedig már nem a Sex Pistols, a Clash vagy Ramones, hanem az angol punk második hulláma, UK ‘82, az Exploited, a GBH, a Discharge, és valamiért – jó tudjuk miért: valaki egyszer megvette a lemezeket a Dob Recordsban, aztán lemásolta ezer kazettára – a nagyszerű finn hardcore-zenekarok, Riistetyt, a Terveet Kadet (szintén örök kedvenceim), a Tampere SS és a többi.
Ezek között a srácok között nem nagyon akadt olyan, aki értelmiségi családból jött volna, meredek környékek meredek gyerekei voltak, és ahogy így megjelennek előttem az arcok, rá kell döbbennem, hogy talán több már halott, mint aki él, úgyhogy a múlt idő indokolt.
227.1.3. Ebből a két-három tucatnyi punkoskodóból álló társaságból két fontosabb zenekar nőtt ki: a Leukémia és az AMD. Gyakorlatilag mindkettő Lakics Gáborék pincéjéből. A Leukémia volt először, és úgy alakult meg, ahogy egy punkzenekarnak alakulni kell: három gyerek elhatározta. Zenélni egyikük sem tudott, de szereztek hangszereket, vagy olyan eszközöket, amikkel zenei hangra emlékeztető zajokat lehetett kelteni, és csinálták.
Lakicsról hamar kiderült, hogy nagyon tehetséges dobos (bár dobolni nem tanult soha), Füleki Sanyiról meg hogy ügyes gitáros. Énekelt a Leukémiában a kőbányai csoport de facto vezére, Sotár is, aztán Fülekivel – amikor a Leukémia éppen szünetelt, mert Lakics dobost behívták – megalapították az AMD-t, a szcéna máig legsikeresebb zenekarát.
227.1.4. A Leukémia kezdett ellépni az alapfelszereltségű magyar hardcore-tól és a magyar punktól. Bonyolultabb ritmikákkal, durvább, szokatlanabb gitártémákkal kísérletezett, a szövegei is költőibb irányba tartottak. A punk alapgesztusa mégis az, hogy bő nyállal beleüvölti a világ pofájába, hogy a szar az egész. A Leukémia ehhez képest már valami pszichoterápiával kísérletezett. Az egésznek nem sok köze volt már rockandrollhoz, valami egészen veszedelmes, idegen, hideg világból tudósított.
A nyolcvanas évek végére már a budapesti punk meghatározó zenekara volt a Leukémia. Mindig hozzá kell tenni, hogy az AMD-vel együtt, sőt, mindig az AMD ment elöl népszerűségben, de zenei és „művészi” színvonalban a Leukémia. A kőbányai Mutter klubban neveztem ki őket a kedvenc zenekaromnak, oda botorkáltunk ki kéthetente mindenféle kalandtúrák keretében Budaörsről, gondosan kerülgetve az akkoriban már rendszeresen punkokra vadászó skinheadcsoportokat.
227.1.5. Amikortól megnyílt a Fekete Yuk, ott koncerteztek az AMD-vel együtt szinte minden második héten, és ott is voltunk minden második héten, Leukémia-koncertet ki nem hagytunk volna. Volt közben egy kis rendszerváltás – bocsánat: rendszerváltoztatás –, lehetett már több helyen zenélni, 1991-ben pedig Füleki gitáros és Lakics dobos mellé megérkezett a fiatalabb generáció, beszállt két középiskolás korú lőrinci gyerek a Missing Link zenekarból: Oltyán László gitáros és Jancsics Dávid (basszus). Gulyás László ideiglenes énekes extrém beteg szövegeivel lett tökéletes az egyre bonyolódó brutálzene: 92-ben elkészült a magyar punk számomra legfontosabb albuma, a Közel a fejhajlító-géphez. Gulyás hamar kiszállt, egy rövid pótlási kísérlet után az énekes poszt meg is szűnt, maradtak a véletlenszerűen bekiabált sorok, refrének, és az instrumentális súlyoskodás. Nem sokkal a lemez után az alapító Füleki is kiszállt, hogy saját jogú doommetállegendává váljon a Mooddal aztán a Wall of Sleeppel. A Leukémia trió maradt, így koncertezte, túrta végi az országot és a kilencvenes éveket: Oltyán, Jancsics és Lakics.
97-re el is fáradtak. Elegük lett. Meg sem beszélték, hogy befejezik, egyszerűen hazamentek egy koncert után, és többé nem keresték egymást. Jancsics beiratkozott szociológiára, aztán Amerikába ment Phd-zni, és kint is maradt, most a San Diego-i egyetem professzora, korrupciókutató, első könyve most jelenik meg magyarul (A korrupció szociológiája, angolul már megvan).
2005-ben – még Jancsics első amerikai ösztöndíja előtt – adtak náhány koncertet, de utána esély sem volt rá, Jancsics távol, Lakics befejezte a zenélést, család, meló, csak Oltyán Lacika próbálkozott még itt-ott, és gitározott tovább, ha máshol nem, otthon, mániákusan.
227.1.6. Idén viszont úgy alakult, hogy Jancsics az egyetemen kapott fél év szabadságot, hazajött, megkereste Lakics dobost, hogy nem lenne-e kedve megint próbálni. És volt. Oltyán ugrott, nyilván. Úgyhogy: egyetlen koncert. Semmi több. (Jancsics pár nap múlva repül vissza Kaliforniába.)
Szóval szombaton véget ér a gyerekkorom.
227.2. A hét Wikipédia-nyúlürege: derringer
227.2.1. Azaz dörindzsö, rózsaszínpárducosan: döra’zsié, magyarul: zsebpisztoly. (Vagy – elnézést kérek akkor a fegyvermániákusoktól, különösen mélyet a fegyvermániákusok köztéri lövöldözésre is hajlamos, reményeim szerint elhanyagolhatóan kicsiny részhalmazától – van ennek a kézifegyverkategóriának, miszerint nem automata, nem félautomata, nem forgótáras nagyon kicsi pisztoly, bocsánat, maroklőfegyver, valami szakszerű magyar neve?)
227.2.2. És onnan nyúlüregeztem elő, hogy ilyennel lőtte agyon a felesége minden idők egyik legjobb nevű producerét, Felix Pappalardit 1983-ban, közös lakásukban, New Yorkban. (Előzetes szóváltást követően, szerelemféltésből, a nála lévő derringerrel.) Pappalardit meg a Mountain nevű, hetvenes évekbeli heavy hard blues-rock zenekarból (bocsesz: power trió!) nyúlüregeztem ki, abban basszgitározott, mégpedig azért, mert ő volt a bluesrock alaplegenda Cream (Eric Clapton, Ginger Baker, Jack Bruce) négy albumából háromnak a producere és zenei rendezője, sőt társszerző is a legjobbnak tartott, 1967-es, Disreali Gears albumon (Sunshine of Love, Strange Brew, Tales of Brave Ulysses etc.), és a Cream föloszlása (1969) után a Vagrants nevű R&B-zenekar gitárosával és dobosával alapítottak egy erősen Cream-hatású bluesrocktriót.
Egyébként a gyilkos feleség sikeres dalszerző, szövegíró volt, a Mountain albumain is közreműködött.
227.2.3. De most a derringer a nyúlüreg tárgya, és nagyon sok apró érdekesség lapul ebben az üregben, például egy elírás miatt lett két r a pisztolynév, az eredeti Philadelphia Deringer gyártója, Henry Deringer még egy r-es volt, de amikor Lincolnt meggyilkolták, a lapok rendszeresen eltévesztették a fegyver gyártójának nevét, így lett Deringerből derringer.
A deringer lényege, hogy a lehető legegyszerűbb, legkönnyebb és legkisebb maroklőfegyvert próbálták előállítani, ezért nincsenek benne forgó alkatrészek (tehát revolver nem lehet derringer), és ezért kedvelték különösen mindenféle merénylők.
Konkrétan ezzel a Deringer márkájú derringerrel lőtték le Lincolnt.
227.2.4. Gail Collins Pappalardi a gyilkos fegyvert egyébként férjétől kapta ajándékba néhány hónappal korábban. Ebből a fegyvertípusból – éppen kicsisége, könnyűsége, egyszerűsége miatt – gyakran készítenek kifejezetten női célcsoportnak (illetve: célzó csoportnak, haha) szánt pisztolyokat.
A texasi Bond Arms erősen nőiesített 357-es derringerja.
227.3. Minden idők Mickey Rourke-interjúja (pedig erős a mezőny)
227.3.1. Illetve csak ez a pár másodperces részlet az igazán erős, így vágva. Az egész is megvan, de úgy nem üt ekkorát.