Békére várva

Közhelynek számít, de ettől még igaz, hogy sokkal könnyebb egy háborút elkezdeni, mint befejezni. Ez hatványozottan érvényes Oroszország Ukrajna ellen indított háborújára. Moszkva agressziója súlyos bizalmi deficithez vezetett annak következtében, hogy öt olyan nemzetközi megállapodáson gázolt át, amiben Oroszország – a Szovjetunió felbomlása után – ígéretet tett arra, hogy tiszteletben tartja Ukrajna területi épségét, határai sérthetetlenségét és szuverenitását. 2022 tavaszán – sokak állításával szemben – nem azért nem született meg Isztambulban a háborút lezáró megállapodás, mert az akkori brit miniszterelnök, Boris Johnson lebeszélte erről az ukránokat. Az utóbbiaknak volt épp elég okuk arra, hogy elutasítsák azt. Először is, mert április első napjaiban – azok után, hogy az orosz erők visszavonultak Kijiv mellől – kiderült a bucsai vérengzés. De túl azon az érzelmi sokkon, amit az ukránok átéltek, merthogy sorra kerültek nyilvánosságra a Bucsához hasonló esetek Irpinytől Izjumig, volt még egy fontos körülmény, ami visszatartotta őket az orosz ultimátum elfogadásától – az erős biztosítékok hiánya. Ukrajna akkor, a háború korai szakaszában kész lett volna tudomásul venni a legfontosabb orosz követeléseket. Hajlandó lett volna lemondani a NATO-csatlakozásáról, elfogadta, hogy nukleáris fegyver nélküli hatalom maradjon, és azt is, hogy tárgyaljon fegyveres ereje létszámának és fegyverzetének korlátozásáról. Ám szembesülnie kellett azzal a problémával, hogy miközben Moszkva újabb és újabb követelésekkel állt elő, az aláírásra váró megállapodás mögül hiányzott az az érdemi garancia, ami kellő biztosíték lett volna arra, hogy Oroszország nem gondolja meg magát, és néhány hónap avagy év elteltével nem indít újabb támadást Ukrajna ellen.

Ez a probléma ma is fennáll. Sőt, még inkább, mint két és fél évvel ezelőtt. Az orosz vezetéssel szembeni bizalmatlanság – érthető módon – ma erősebb, mint a háború elején volt. Ebben a háborúban az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint eddig legkevesebb 12 ezer ukrán civil halt meg, köztük 650 gyerek. A független moszkvai portál, a Vazsnije isztorii összegzése szerint az orosz tüzérségi és rakétatámadások, valamint az ismétlődő légicsapások következtében 250 ezer lakóépület, csaknem 4000 tanintézet, 1800 kulturális intézmény, 1200 kórház és rendelőintézet és kevés híján 900 egyházi épület, sport- és turisztikai létesítmény semmisült meg. Az orosz hadsereg szisztematikus támadásainak következtében az ukrán energiarendszer kapacitásának 70 százaléka pusztult el. És akkor még nem beszéltünk az elesett és megsebesült ukrán katonákról.

Ukrajna már az előtt is, hogy 2022-ben megkezdődött a háború nyílt és átfogó szakasza, Európa egyik legszegényebb országa volt. Ennek a szegény, hosszú időn át rosszul kormányzott, korrupcióval átitatott országnak kellett átélnie mindazt, ami ezzel az értelmetlen és semmivel ki nem provokált háborúval járt, és még egy ideig biztosan járni fog. Nem tudjuk, mert egyelőre aligha tudható, hogy ez a háború mikor és milyen feltételek mellett fejeződik be. Trump elnökké választásával a jövő a korábbiaknál is kiszámíthatatlanabbá vált. A demokrata jelölt győzelme esetén is alighanem változtatni kellett volna Washington Ukrajna-politikáján. Az ugyanis egyre inkább azt a benyomást keltette, hogy az Egyesült Államok nem győzelemhez akarja segíteni Ukrajnát, hanem csak ahhoz, hogy ne veszítsen. Ez a politika, ha folytatódik, semmi mással nem jár, mint Ukrajna lassú kivéreztetésével. Azt ugyan nem tudjuk, hogy mit lép az új republikánus adminisztráció, milyen eszközökkel próbálja majd tárgyalóasztalhoz ültetni a szemben álló feleket, azt azonban joggal feltételezhetjük, hogy egy majdani fegyverszüneti megállapodásnak legkevesebb három fontos kérdésben kell megoldást találnia: egyfelől a területre, másfelől Ukrajna státuszára, harmadrészt a biztonsági garanciákra. Vagyis a majdani fegyverszüneti megállapodásnak tisztáznia kell, hogy mely területek kerülnek – még ha csak átmenetileg is – orosz felügyelet alá, és melyek maradnak Kijiv ellenőrzése alatt. Noha az orosz megszálló erőknek mind ez idáig egyedül Luhanszk megyét sikerült teljes egészében elfoglalniuk, Moszkva a háború befejezésének egyik feltételéül szabta, hogy a Krím félsziget mellett Kelet- és Délkelet-Ukrajna négy megyéjének – Luhanszk, Donyeck, Zaporizzsja és Herszon megyéknek – végérvényesen hozzá kell kerülnie. A terület ügyében tehát annak kell eldőlnie, hogy Ukrajna miről hajlandó – még ha csak ideiglenesen is, azokat átmenetileg megszállt területeknek tekintve – lemondani, és azt Oroszország elfogadja-e.

Az utóbbi hetek ukrán megnyilatkozásaiból arra lehet következtetni, hogy Zelenszkij és környezete immár nemcsak tisztában van azzal, hogy a Nyugat jelenlegi támogatása mellett az ukrán hadsereg nem képes az orosz erőket az 1991-es határok mögé szorítani, de kész erről nyíltan beszélni is. Zelenszkij november közepén már azt nyilatkozta, hogy a Krímet csak több tízezer ukrán katona életének árán tudná Ukrajna visszaszerezni, ami aránytalanul súlyos áldozatvállalással járna. Az elnöki irodából pedig olyan hírek szivárogtak ki, hogy Kijiv számára a területnél immár fontosabb az ország háború utáni biztonsága. November végén Zelenszkij a Sky Newsnak adott interjújában már egyenesen úgy fogalmazott, hogy „ha meg akarjuk állítani a háború forró szakaszát, akkor a NATO ernyője alá kell vennünk Ukrajnának azt a területét, amely a mi ellenőrzésünk alatt áll. Ezt gyorsan kell megtennünk, aztán a megszállt területeit Ukrajna diplomáciai úton visszakaphatja.”

Amennyiben az ukránok valóban hajlandók lesznek a terület kérdésében engedni, és elfogadják, hogy elveszítenek több körzetet, még ha csak átmenetileg is, akkor joggal várhatják el, hogy az oroszok a státuszuk vonatkozásában engedjenek, a nyugati országok pedig eddigi hősi ellenállásukat elismerve meghívják őket a NATO-ba. Ennek elérése a határozott orosz elutasítás ismeretében ma még képtelen követelésnek tűnhet, de egyáltalán nem biztos, hogy a tárgyalások során nem lehet majd ezt Moszkvával elfogadtatni. Ha sikerülne megújítani az 1997 májusában aláírt párizsi megállapodást, a NATO–Oroszország Alapító Chartát, akkor talán meggyőzhető lenne a Kreml arról, hogy Ukrajna NATO-tagsága nem fenyegeti Oroszországot. Ebben a több mint negyedszázada aláírt megállapodásban ugyanis a NATO arra tett ígéretet – cserébe azért, hogy Oroszország tudomásul veszi a katonai szervezet bővítését –, hogy nem telepít nukleáris fegyvereket az új, majdan felvételre kerülő tagállamok területére, illetve hogy biztonságukat mindaddig, amíg az lényegesen nem romlik, nem azzal fogja szavatolni, hogy területükön állandó jelleggel nem nemzeti erőket tart. Vagyis azzal, hogy Ukrajna a NATO tagjává válik, a területén sem nukleáris fegyverek, sem idegen csapatok nem jelennek meg, így az új helyzetből eredő kockázatok nem fenyegetik Oroszországot. Ez az érv azonban csak abban az esetben tud hatni Moszkvára, ha annak aggodalma valóban biztonsági természetű, és nem arról van szó, hogy valójában az Ukrajna feletti politikai felügyelet elvesztésétől tart. Ha az utóbbiról van szó – s a feltételezés nem teljesen alaptalan –, akkor ez az érv aligha győzheti meg Moszkvát. És az sem fog rá hatni, ha sikerülne a közepes és rövidebb hatótávolságú rakétákról új megállapodást kötnie. Egy ilyen új szerződéssel egy másik fontos tekintetben lehetne Oroszország biztonságát garantálni azok után is, hogy Ukrajna a NATO tagja lesz. 1987 decemberében már született olyan megállapodás, amely felszámolta az Európába telepített szárazföldi indítású, közepes és rövidebb hatótávolságú amerikai és szovjet rakéták teljes körét. Ezt a megállapodást ugyan 2019-ben előbb amerikai oldalon, majd másnap orosz oldalon is felmondták, a felek mostanáig mégis kölcsönösen tartották magukat ahhoz, hogy mindaddig, amíg a másik fél nem telepít ilyen fegyvereket, maguk sem cselekszenek így. Ha sikerülne újabb ilyen megállapodást kötni, akkor Oroszország biztos lehetne abban, hogy közelébe, így Ukrajna területére sem telepítenek 500 és 5500 km közötti hatótávolságú hadászati csapásmérő fegyvereket. Ez volt egyébként Moszkva egyik olyan követelése, amit a 2021. december 15-én a NATO-nak és az Egyesült Államoknak átadott szerződéstervezetekben megfogalmazott, és amire mindkét címzett határozottan azt a választ adta, hogy ez legitim orosz igény, erről a kölcsönösség alapján hajlandóak tárgyalni és megegyezni.

A fenti két megállapodás garantálná, hogy Ukrajna területére a továbbiakban sem kerülnének sem nukleáris fegyverek, sem olyan csapásmérő eszközök, amik közvetlenül fenyegetnék Oroszországot. Ha Moszkva ezekről a témákról kész lenne tárgyalni, az bizonyíthatná, hogy az orosz aggodalmak valóban biztonsági természetűek, jogos önvédelmi érdekeikkel függenek össze. Ám ha elutasítanák a tárgyalási javaslatot, akkor a NATO-nak annak ellenére meg kellene hívnia Ukrajnát a katonai szervezetbe, hogy Moszkva tiltakozik ellene. Ukrajnának a „szuverén egyenlőség” elvéből következően jogában áll kérni felvételét a katonai szervezetbe. Ebben Oroszország semmilyen formában nem korlátozhatja szomszédját. Ukrajna NATO-felvételéhez egyetlen előfeltétel teljesülésére lenne szükség, mégpedig arra, hogy fix határvonal válassza el egymástól a most még háborúzó feleket. Ebben az esetben ugyanaz történne, mint 1955-ben a Német Szövetségi Köztársaság felvételekor, amikor is – bár a nyugatnémet politikai osztály akkor még Németország 1937-es határaiban látta országa határait – a katonai szervezet csak a Bonn által felügyelt területekre terjesztette ki biztonsági garanciáit. Ugyanez a forgatókönyv megvalósítható lenne Ukrajna esetében is. Ukrajna elemi érdeke, hogy a háború befejezését követően érdemi biztonsági garanciák szavatolják: a háború semmiképpen sem újulhat ki, és ezt a NATO-tagságon kívül semmi más nem garantálhatná.

Sajnos azok a létező modellek, amelyek az Egyesült Államok részéről szavatolják Izrael, Tajvan, Japán és Dél-Korea biztonságát, nem adaptálhatók az ukrajnai helyzetre. Vegyük példaként Izrael esetét! A két ország között megállapodások sora született annak érdekében, hogy Izrael az amerikai szállításoknak köszönhetően mindig olyan mennyiségű és minőségű fegyverrel rendelkezzék, ami a zsidó államot a környezetében lévő potenciális ellenségeinek együttes erejével szemben erősebbé teheti. Ez mindeddig megoldható volt, annál is inkább, mert – ellentétben környezetének államaival – Izraelnek vannak nukleáris fegyverei. Ukrajnát azonban a Nyugat soha nem tudja majd úgy felfegyverezni, hogy az önmagában visszatartó erőként hasson Oroszországra. Ez már csak azért sem elképzelhető, mert míg Ukrajna az 1990-es évek elején lemondott atomfegyvereiről, addig Moszkva most is a világ nukleáris fegyverkészletének 45 százaléka felett rendelkezik. Vagyis az, ami működik Izrael esetében, nem tud működni, ha Ukrajnáról van szó. Különféle okok miatt a másik három biztonsági modell sem alkalmazható. Ukrajnát csak egyetlen dolog tudná ténylegesen megvédeni attól, hogy Moszkva ne támadjon rá újra, mégpedig a NATO-tagság. Kijiv csatlakozása az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez nemcsak az Ukrajna státuszára vonatkozó kérdést döntené el, de a biztonsági garanciák ügyét is. Pillanatnyilag a legvalószínűbbnek – és a tartós békét biztosító egyedüli életképes változatnak – csak egy olyan megállapodás tűnik, amelyben az ukránok egyfelől átmenetileg bizonyos területi engedményeket tesznek, másfelől határozottan elutasítják Putyin Ukrajna semlegességére vonatkozó követelését. Minden más változat csak a béke imitációja lenne.

Az Ukrajna NATO-tagságával megteremtett érdemi biztonsági garancia azonban nemcsak azok érdeke, akik a Kijiv felügyelete alatt maradó területeken maradnak, és szeretnének újra biztonságban élni, de messzemenő európai érdek is. Mert ha nem áll a fegyverszüneti megállapodás mögött olyan érdemi biztosíték, amely képes lenne szavatolni Ukrajna tartós biztonságát, akkor senki nem fogja újjáépíteni a lerombolt országot. És ha nem épül újjá Ukrajna, olyan súlyú és összetettségű politikai, gazdasági és szociális problémák gyűlnek fel Európa keleti peremén, hogy a hatásuk nem marad meg Ukrajna határain belül. A politikai Nyugatnak tehát abban kell segítenie Ukrajnát, hogy olyan fegyverszüneti megállapodást köthessen, ami tartósan garantálja a fegyvernyugvást. És ehhez nélkülözhetetlen az ország NATO-tagsága.

Van azonban a fentieken túl három további fontos kérdés, amiket aligha fog rendezni a majdani fegyverszüneti megállapodás, ám egy később megszülető békeszerződésnek mindenképpen vissza kell térnie rájuk. Ez pedig a jóvátétel ügye, a háborús bűnösök felelősségre vonásának kérdése és az Oroszországot sújtó szankciók sorsa. Az utolsóként említett kivételével aligha kerülnek majd bele egy majdani fegyverszüneti megállapodásba. Az azonban elképzelhető, hogy a tárgyalások során az oroszok követelni fogják a büntető intézkedések vagy egy részük feloldását. Ez megtörténhet, de csak akkor, ha Moszkva valamilyen fontos kérdésben kompromisszumkészséget mutat. Ha nem, akkor hiba lenne ezen a területen bármiben is engedni, mert az az agresszor jutalmazását jelentené. Beláthatatlan következményekkel járna, ha a nyugati hatalmak, élükön a Trump vezette Egyesült Államokkal, olyan fegyverszüneti megállapodásba kényszerítenék bele Ukrajnát, ahol az semmiféle ellentételezést nem kapna Moszkvától, vagyis nemcsak területének egy részéről kellene lemondania, de örök semlegességet is kellene vállalnia, és elfogadnia haderejének korlátozását. Ez egyenlő lenne az ország teljes kiszolgáltatottságával. Amennyiben így zárulna le a háború, az nemcsak Ukrajna és a nyugati világ veresége lenne, de olyan megállapodás is, ami hosszabb távon semmiféle garanciát nem adna a békére. Nem beszélve arról, hogy ezeknek az orosz követeléseknek a teljesítése súlyosan csorbítaná Ukrajna szuverenitását, ráadásul Moszkva úgy érné el célját, hogy eközben megszegné a nemzetközi jog két fontos alapelvét, az erőszakkal való fenyegetés és az erőszak alkalmazásának tilalmát.

Nagy kérdés persze, hogy Putyin Oroszországa rákényszeríthető-e fegyverszüneti tárgyalásokra, és hogy vannak-e Ukrajna szövetségeseinek kezében olyan eszközök, amikkel ez elérhető. Azt gondolom, hogy vannak. Először is lényegesen növelni kellene az Ukrajnának juttatott fegyverek és lőszerek mennyiségét. A Kieli Egyetem Világgazdasági Kutatóintézetének kimutatása szerint a fő fegyverszállító eddig az Egyesült Államok volt, ám az általa szállított hadfelszerelés értéke a háború kitörésétől 2024. október 31-ig mindösszesen 59,9 milliárd eurót tett ki. Néhány európai ország is adott át ugyan fegyvereket – a legtöbbet Németország és Nagy-Britannia –, de összértékük messze elmarad attól, amit eddig Oroszország – évi 120-140 milliárd dollár – költött a háborúra. Ha a nyugati államok készek és képesek lennének fegyver- és lőszerszállításaik értékét évi 260 milliárd dollárra növelni, akkor esély nyílna a harctéri fordulatra is. Ez a megnövelt tétel az EU és az Egyesült Államok együttes GDP-jének alig 0,45 százalékát tenné ki, vagyis aligha roppantaná meg ezeket az országokat.

A másik eszköz, amivel a Nyugat jelentősen megnehezíthetné Oroszország helyzetét, a szankciók hatékonyabb alkalmazása lehetne. Ma azt látjuk, hogy a lehetőségekhez képest a büntető intézkedések jóval kevésbé hatnak, mint ahogyan hathatnának. Oroszország legfőbb bevételi forrása továbbra is a nyers kőolaj. Ez az, aminek köszönhetően Oroszország külkereskedelmi mérlege még tavaly is 118 milliárd dolláros többletet mutatott. Ez lényegében akkora többlet, amiből Moszkva kényelmesen tudja finanszírozni háborúját. Erre a teljesítményre Oroszország többek között azért képes, mert a háború kitörése óta 500-700 tankerből álló „árnyékflottát” tudott felvásárolni (más források 1000 körülire teszik). Ám ennek a flottának mind ez idáig csak töredékét sújtja szankció. (A kőolaj kapcsán lenne még egy lehetőség, amivel Trump élhetne. Ez pedig az amerikai kőolaj-kitermelés nagyarányú növelése. Ha az új adminisztrációnak sikerülne 50 dollár alá szorítani a kőolaj hordónkénti árát, annak következményeit Oroszország már komolyan megérezné.)

Harmadrészt még egy eszköz van a Nyugat kezében: a hadiipari termelés jelentős növelése. Erre nemcsak azért lenne szükség, hogy gond nélkül teljesíteni tudja az ukrán igényeket, de azért is, hogy Moszkva értésére adja: velünk szemben nem győzhetsz! Ha te növeled a hadiipari termelésedet, mint ahogy tetted, mi ugyanezt tesszük, de mert a ti gazdaságotok alig tizede az EU gazdaságának (és akkor még nem beszéltünk az amerikai, a brit, a japán, a dél-koreai, a kanadai és más, a „politikai Nyugathoz” tartozó országok gazdasági erejéről), ezt a versenyt nem nyerhetitek meg. Ám ehhez a Nyugatnak végre fel kellene ébrednie abból a hosszú álomból, amibe az 1980-as évek második felében szenderült. Végre fel kellene ismernie, hogy vége a negyven éven át tartó „békekorszaknak”, más idők járnak már.