444.hu, 2024. december 20.
UJ PÉTER
225.1.1. Hagyományőrző karácsonyi triplaszámunk következik az alábbiakban. A triplaszámság érdekében, kérjük, nyissák meg háromszor a hírlevelet, illetve a karácsonyi hangulat elérése végett celluxozzanak fenyőágat a monitor sarkára, amivel nemcsak tökéletesen imitálhatják a napilapok karácsonyi számainak fejlécdizájnötleteit (lsd: 173.1.3.), de háromdés, színes-szagos, igazi virtuális reality valóságshowban részesíthetik önnönmagukat, minthacsak egy önvezető autó hátsó ülésén szemezgetnének az AI által összerakott Auchan-Kozel-kosárból.
225.1.2. Amire esztet a hírlevélt kiboxolja az olvasó, minimum bekula dechúsz péntek lesz, akkor meg már fölcsöndül a bíró (eszbíró) hármas sípszava – Vecserníj zvon, Merry Christmas Everybody a NégyBőrfejű zenekartól (eredetileg Slade) valamit a Lászt Krisztmás – Lászt Ofasz testvére – a Whamtül – és az év kvázi le van fújva, janhatig itt már nincsen kilátás semmire a bejglin meg a szeszeken (megaszeszeken) kívül, az ojságok meg roppant izgalmas „az év lófaszai” típusú listickle-ökköl lösznök tölö, meg azzal, hogy emlékezzünk együtt az év leemlékezetesebb izéira, a legfelejthetetlenebb hogyishívjákokra, ott van például az a, na, mondjad már micsoda, vagy az nem is idén volt tavaly?
225.1.3. Nos, akkor, ezútutt ragadnám meg az alkaromat (végre itt az alkarom): szeretném megköszönni mindannyiójuknak ezt a sok jót, mindannyijót, sok jó (és rossz) magyar forintot, amivel (amelyokkal) életben tartanak bennünket, igyekszünk megdolgozni érte, szerintem idén nem is érhette szó a ház elejét, jelentsen ez akármit is, mert ugye kegyelmi ügyködéssel, orosz hekkeléssel, Rogán-kergetéssel, Orbán-bányászással miegyébbel (majd lesznek év végi listák, figyeljék!) járultunk hozzá a társadalmi párbeszéd mélyítéséhez, és év végére még a Radnóti-könyv is elfogyott, sőt az utánnyomása is, úgyhogy egyelőre nem is tudtunk újabbakat nyomtattatni (nyomatinelló!), mert elfogyott a papír a borítóhoz. Jövőre lesz majd újabb adag. (Egyébként: eléggé nem gondoltam volna, hogy ennyire fogy majd.)
225.2. Varangy- és Kaméleonszínházunk bemutatja
225.2.0.1. Legutóbbi hírlevélre viszonylag sok (nagyszámú), viszonylag lelkes visszajelzés (magyarul: fídbekk) érkezett, ami valószínűleg az Orbán-mentességnek tudható be, úgyhogy, plusz meg a zünnepek, ugye, maradnák ezen az Orbán-mentes vonalon. Nem mondom, hogy nem esik nehezemre, eléggé rá vagyok én már csúszva az orbánozásra, foglalkozási ártalom, mégiscsak azt tartanám föladatomnak, illetve az volna a törekvésem (békávéelőrém), hogy megértsem (érteni véljem), mi az úristen történik velünk, hogy a miértekről már ne is beszéljek. Szóval az vesse rám az első rendkívüli, meghatalmazott nagy követ, aki satöbbi vagy valami.
A nagyon magas filmművészet berkein belülre (és vica versa) teszek mostan egy kis tanulmányutat…
225.2.0.2. Szépművészeti intermezzo
Rövid lírai kitérő máris, hiszen önök, mint igen igényes, felette művelt közönség, igen kedvelik a verses költészetet. Nos, a tanulmányút hallatán vagy leírtán azonnal fülembe csöng Bada Dada Tiborunk halhatatlan költeménye, a modern magyar líra egyik csúcsteljesítménye, amely minimálisan megzenésített formában a klasszikus Tudósok-koncertek ékköve (sine qua nonja és non plus ultrája) volt egykoron:
Tanulmányút
Rászarok egy tarka nejlonra,
Hogy egy tanulmányútra elküldjem Cejlonra.
[Szépművészeti intermezzo vége.]
225.2.1. Szóval rákaptam mostanában a mozifilmnézésre – otthon. Világbotrány! Közröhej! Megaskandallum! Eddig úgy gondoltam, hogy rendes filmet tévén, legyen akármilyen nagy, nem érdemes nézni, nem működik azon a rendes film, a szépen megkomponált képek szétesnek meg ilyesmi. Erre huszonegy-két éves koromban jöttem rá, miután megnéztem a Bástya moziban Tarkovszkij Stalkerét, aztán pár hét múlva leadta a Duna TV, és a Bástyában iszonyú erővel gyomrozó film a tévében álmosítóan érdektelen képsorozattá vált.
225.2.2. De mostanában úgy alakult, hogy meg kellett néznem egyszer-egyszer valami jelenetet ebből-abból, cikkekhez, ilyesmihez, és a számítógéptől meg nem akartam fölállni, különböző streamingszolgáltatóknál, online kölcsönzőknél meg megvan már szinte minden fontosabb film, úgyhogy ott, 32 collos, négykás monitoron tekergettem a képkockákat, kerestem a jeleneteket, és rájöttem, hogy ekkora monitoron, ekkora felbontásban, közelről (íróasztaltávolság) teljesen moziszerű látvány, minden észrevehető, éppencsak befogja a tekintet a „vásznat”, de a szélek már csak a perifériás látás óvatos homályában, szóval kábé mozifíling, és kipróbáltam a Solarist, az Andrej Rubljovot, tehát direkt Tarkovszkijt, nem ilyen primitív sztorikat szájba rágdosó kortárs mesefilmeket, hanem gondosan megkomponált képekkel dolgozó, a képzőművészet felől (is) közelítő rendezőt. Működtek.
Jó, persze, megvan a számítógép alapvetően adéhádés aurója, nem mondom, hogy egyszer sem gugliztam rá valami elhangzó tételmondatra, nem csekkoltam mailt vagy nem nyomtam le egy Clash Royal-menetet a telefonom valami laposabbnak ítélt jelenet alatt. De aztán visszatekertem, hogy hogyis volt, és haladtunk szépen tovább. Tarr Béla (ez a Tar család megszállta a a mozit: Tar Kovszkij, Tarr Béla, Tar Antino) – huh, remélem nem olvassa! – Sátántangóját jelenetenként nézem, negyven perces etapokban.
225.2.3. Na, szóval az otthonmoziprogramban megtaláltam Alejandro Jodorowsky chilei-mexikói-ukrán-zsidó-francia neoszürrealista fenegyerek két legjobbnak tartott filmjét, a Holy Mountaint (A szent hegy) és az El Topót (A Vakond) az egyik streamingszolgáltatónál.
Jodorowsky neve akkor került elő újra, amikor elkészült ennek a Villeneuve nevű kanadai autóversenyzőnek a rettenetes Dűnéje (igazi, XXI. századi, ultraszájbarágós népmozi, a Marvel-generációra butított selejt ), és mivel ennek kellett lenni a 2020-as évek legnagyobbabb blokkbaszterjának, nyomták a hírverést rendesen, a fölvezető cikkek végigrágták Herbert regényének és megfilmesítésének történetét, na, így esett szó újra a filmtörténet egyik legsúlyosabb, legmegborultabb és legreménytelenebb filmkísérletéről, amit az említett, Chilében született úr követett el. (Aki egyébként, kábé Keith Richards-, Ozzy Osbourne-osztályú biológiai csodaként még ma is él, 95 éves.) A film illetve a film nem elkészültének sztorija is annyira kemény, hogy az maga többet ér, mint a Marvel Univerzum négyzete, Orson Wellessel, Mick Jaggerrel, Salvador Dalíval és a Pink Floyddal, de nem kezdek bele, különbemn is megírtuk a Qubiton négy éve (A legjobb film, ami sosem készült el), sőt nagyon javasolnám a Jodorkowsky’s Dune című 2013-as dokumentumfilmet (korszerű szóhasználattal dokut vagy doksit), abban kábé minden benne van, de azért egy játékfilmet is kellene majd készíteni ebből a sztoriból. (Én viszont a kétezertízes évek streaminges dokumentumfilmboomjáról készült dokumentumfilmekről szeretnék majd dokumentumfilmet – dokut, doksit – forgatni.)
225.2.4. Akkor itt ez a két Jodorowsky, remek szórakozás. A Vakond legfinomabban fogalmazva is látomásos western, de normál mozinéző módban és -gyakorlattal is követhető valamennyire, sőt vicces is, a mai mozikhoz szokott szemnek nagyon meglepő képekkel, a Szent Hegyet viszont csak gyakorlott LSD-fogyasztók és stoner doom-rajongók képesek befogadni elsőre, többieknek bele kell tenniük a melót vagy a halucinogént, de látvány, humor és intelligencia (meg társadalmi izé, valláspiszkálás, kolonializmus- és kapitalizmuskritika) van ott is bőven. (Nagyon nagy kedvencem, amikor a Varangy- és Kaméleonszínház előadja az Azték Birodalom meghódítását. A hüllők az őslakosok, a varangyok a spanyolok. Mit melózhattak a jelmezeken!)
Többet nem is magyaráznám a magyarázhatatlant.
- A vakond
- A szent hegy
225.3. Boldog karácsonyt kíván önöknek egy halott ír basszusgitáros
225.3.1. A Greedies (korábi verzióban The Greedy Bastards) zenekar (szupergrup!) nem ért meg túl sok fellépést. A tragikus sorsú Thin Lizzy-énekes/basszgitáros/szerző Phil Lynott projektje volt, amibe behúzta az éppen föloszló Sex Pistolsból Steve Jones gitárost és Paul Cook dobost.