hvg.hu, 2024. október 7.
RÉVÉSZ SÁNDOR
75 évvel ezelőtt, 1949. október 7-én alakult meg az a négy évtizedig létezett ország, amelyet Német Demokratikus Köztársaság néven ismertünk. Kis híján annyi idő telt el a megszűnése óta, mint amennyi ideig fennállt, de a demokratikus értékrend pusztításában elért eredményei mindmáig hatnak, miként azt az egykori területén most lezajlott választások, a demokratikus Németország ellen szavazók hatalmas tömegei igazolják.
A német demokratikus köztársaság egykoron valóban a demokratikus Németországot jelentette – még kisbetűvel. Nem egy ország hivatalos neveként, hanem egy országot jellemző jelzős szószerkezetként.
„A régi polgári világ 1914 augusztus elsejével véget ért. És vajon ki állíthatná, hogy már akkor volt valami nyers elképzelése arról a fejlődésről, amely a szarajevói pisztolydörrenésekkel kezdődött, véráztatta mezőkön át eljutott a német demokratikus köztársaságig…” – írja Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere 1943 karácsonyán a Reich című lapban megjelent és a magyar lapok által lelkesen ismertetett cikkében. Ő tisztában volt azzal, hogy a weimari köztársaság, amelyet a nácik elpusztítottak, német volt és demokratikus. Megvolt neki is a véleménye arról, hogy mi a jó a demokráciában: „az a jó a demokráciában, hogy megássa a saját sírját”. Ez hol bejön, hol nem.
Mindenesetre a hitleri német birodalmat legyőző szövetségesek körében egy ideig magától értetődő igazság volt, hogy a nácik a német demokratikus köztársaság elpusztításával építették ki világpusztító hatalmukat.
A moszkvai rádió egyetértőleg ismertette 1947-ben a kommunista Vorwärts írását, amelyben tiltakoznak az ellen, hogy szabadon bocsátották Hitler egyik szekértolóját, aki a nácikkal együtt a német demokratikus köztársaság ellen küzdött.
1948 októberében Bonnban a Német Demokratikus Köztársaság alkotmányaként hozták nyilvánosságra a nyugati hatalmak Trizónia néven egyesült megszállási övezeteinek alaptörvényét.
Voltaképp az 1949 júniusában megalapított Német Szövetségi Köztársaságot is nevezhették volna Német Demokratikus Köztársaságnak, de nem tették. Viszont két évtizedig, a két Németország viszonyának normalizálásán fáradozó Willy Brandt kancellárságáig az NSZK-ban legfeljebb idézőjelben nevezték hivatalos nevén a keleti országrészt. A Kelet-Németország terminussal is probléma volt, mivel Kelet-Németországnak azokat a keleti területeket tekintették, amelyeket a második világháborút követően a Szovjetunióhoz és Lengyelországhoz csatoltak.
A második világháború után a szövetségesek nem győzték hangsúlyozni, hogy eszük ágában sincs megbontani Németország egységét. Ez felelt meg a jaltai és a potsdami konferencia határozatainak is. Ez az egyetértés azonban látszólagos volt.
A Szovjetunió arra törekedett, hogy egész Németországot a saját befolyási övezetébe vonja, s ha ez nem lehetséges, akkor kiszakítsa a maga részét. A nyugati hatalmak vezetői is tisztában voltak vagy hamar tisztába jöttek azzal, hogy a Szovjetunióval együtt képtelenség közösen irányítani Németországot és megegyezésre jutni a megszállás utáni Németország jellegéről.
A szövetségesek megszállási övezetei közül a szovjet volt messze a legnagyobb, ha tekintetbe vesszük, hogy a szovjet zónával azonos méretűek voltak azok a területek, amelyek Lengyelország vagy a Szovjetunió részeként szintén szovjet ellenőrzés alatt álltak.
A szovjet megszállási övezet, majd az NDK lakossága hatalmas mértékben átalakult a háború után másfél évtizedben. Menekültek, elüldözöttek, kitelepítettek milliói özönlöttek be az elcsatolt területekről és a kelet-közép-európai országok német kisebbségeiből. Ők tették ki 1949-ben a megalakuló NDK lakosságának – becslésektől függően – harmadát-negyedét. Továbbá: milliók menekültek át a háború utáni másfél évtizedben a Berlini Fal megépítése előtt Németország és Berlin nyugati megszállási övezeteibe majd a Német Szövetségi Köztársaságba.
A megszállt Németországot a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elvileg közösen kormányozta, de a gyakorlatban a feladatok többségét a megszállási övezetek gazdái látták el. Nyugaton és Keleten egyre nagyobb mértékben eltérő módon. A német gazdaság nácitlanítását, demilitarizálását, a jóvátétel előkészítését más módokon és más ütemben végezték a szovjet megszállási övezetben, mint a nyugatiakban.
A szovjetek speciális hadizsákmány-begyűjtő alakulatokat hoztak létre. Elszállítottak 1,28 millió tonna nyersanyagot, 3,6 millió tonna ipari berendezést, a mezőgazdaság termésének jelentős részét. A Potsdami Konferencián nem tudtak megállapodni a jóvátétel mértékéről, és a nyugati szövetségesek később sem fogadták el a szovjet igényeket, különösen nem azt, hogy a jóvátétel biztosítása végett Berlinhez hasonlóan a Ruhr-vidéket is külön osszák fel megszállási övezetekre. Becslések szerint a termelőtőke harmadát vitték ki 1945-46-ban a szovjet megszállási övezetből.
Kisajátították a hadiüzemeket, az állami vállalatokat, a náci aktivisták és a háborús bűnösök javait. Ezek összesen a szovjet övezet ipari termelésének kb. 60 százalékát adták. A kisajátított vállalatok jelentős részét szovjet-német vegyesvállalatokká alakították át, a többit államosították. A magánszféra részesedése az iparban 40 százalékra csökkent. A földbirtokokat 100 hektárig kisajátították, termelőszövetkezeteket és állami gazdaságokat hoztak létre, ahol tudtak.
A Marshall-terv újabb feszültségforrást jelentett. A nyugati övezetekben csatlakoztak hozzá, a szovjet övezet, miként az egész szovjet blokk, visszautasította.
Moszkvában levonták a tanulságokat a kommunista pártok rossz szerepléséből az első magyarországi és ausztriai választásokon, és 1946-ra kikényszerítették a keleti övezet szociáldemokrata pártjának és a kommunista pártnak az egyesülését.
Az egyesített párt, a Német Szocialista Egységpárt az 1946-os választásokon, amelyeket külön tartottak az övezet tartományaiban, 50 százalék körüli eredményt ért el mindenhol. Berlint kivéve, ahol a szociáldemokrata párt megőrizte önállóságát, és 48,7 százalékkal megnyerte a választásokat, míg az Egységpárt 19,8 százalékot kapott. Ebből kitűnik, hogy az Egységpárt voksainak túlnyomó részét a többi tartományban szociáldemokrata szavazók szállították.
Az Egységpártból a következő években túlnyomórészt, a vezető pozíciókból csaknem kivétel nélkül kiszorították a szociáldemokratákat. Az Egységpártot a szovjet állampárt mintájára szervezték meg, politikai bizottsággal, központi bizottsággal, a „demokratikus centralizmus” elvének a szovjet gyakorlat szerinti alkalmazásával.
1948 tavaszán, amikor a nyugati szövetségesek Londonban megállapodtak a három nyugati zóna egyesítéséről, világossá vált, hogy Németország kettéválik. A Szovjetunió ekkor kilépett a Szövetséges Ellenőrző Bizottságból, és megkezdte az előkészületeket Szovjet-Németország megalakítására. A nyugati szövetségesek is készültek már az államalakításra. 1948-ban a nyugati zónákban pénzreformot vezettek be. Három nappal később a szovjet zónában is bevezették a pénzreformot. A márka előbb vált ketté, mint az ország. A nyugati pénzreformot kiterjesztették Berlinre, erre a Szovjetunió a város blokádjával válaszolt. A nyugati hatalmaknak sikerült Berlint légi úton ellátni, és 11 hónap után a szovjet hatóságok megszüntették a blokádot.
1948 októberében Bonnban nyilvánosságra hozták az ország nyugati részének szánt alkotmány szövegét. A Német Néptanács, a szovjet hatóságok által létrehozott konzultatív testület ezt a szöveget úgy minősítette, hogy annak egyetlen célja „leigázni a német népet s feltétlenül kiszolgáltatni a nyugati megszálló hatalmaknak. /…/ A jelenlegi helyzet nem tartható fent nyugaton, tekintve, hogy az sem Németországnak, sem pedig a német polgároknak nem biztosítja a szabadságjogait és törvényesíti a megszállási rendszert.” (Fáklya, 1948. október 26.)
Néhány nappal később a keleti alkotmánytervezetet is nyilvánosságra hozták. Ennek lényege a kapitalizmus felszámolása volt, a földbirtokok és a nagyipari vállalatok államosításával. (Szabad Nép, 1948. november 9.)
1949. május 15-16-án a szovjet zónában „népfrontos” választást tartottak. Lényegében, de nem egészen olyat, mint ugyanezen a hétvégén Magyarországon. Kizárólag az „Antifasiszta Pártok Demokratikus Blokkjára” lehetett szavazni. Igennel vagy nemmel erre a szövegre: „Németország egysége és az igazságos békeszerződés mellett állok. Ezért a Harmadik Népi Kongresszusba jelöltek alábbi listájára szavazok.” Az egységes lista előre rögzítette az egyes pártok képviselőinek számát. Az Egységpártnak 450, a keresztény-demokratáknak és a liberális demokratáknak 250-250, a szövetkezeteknek 100 mandátum jutott, a többi pártnak, szervezetnek kevesebb. A csatlós pártok, a civil szervezetek akkor is biztosították volna a kommunisták többségét, ha a nagyobb pártokból nem a kommunistáknak megfelelő személyek kerültek volna föl a listára.
Az egységes lista a hivatalos adatok szerint a szavazatok kétharmadát kapta. (Magyarországon 95,6 százalékot. Aztán az NDK első választásán, 1950-ben már 99,7% volt az egységes listáé.)
1949 júniusában megalakult a Német Szövetségi Köztársaság, októberben pedig a Német Demokratikus Köztársaság.
Wilhelm Pieck, az Egységpárt moszkvai emigrációból hazatért elnöke lett a köztársasági elnök, a kormányfő pedig a szociáldemokraták egyesüléspárti, kommunistabarát vezetője, az Egységpárt társelnöke, Otto Grotewohl, akit a volt szociáldemokraták közül meghagytak magnak az Egységpárt vezetésében.
Ekkor a kormányfő volt az első számú vezetője az országnak, a végrehajtó hatalom feje. Ez azonban csak néhány hónapig maradt így. 1950-ben befejeződött az Egységpárt szovjet mintájú megszervezésének folyamata, a párt első titkárának megválasztott, szintén Moszkvából hazatért Walter Ulbricht lett az ország első számú vezetője. A kormány ettől kezdve csupán a párt döntéseinek végrehajtója lehetett.
Az NDK megalakulásával egy időben kezdte meg működését szovjet mintára a hírhedt Stasi (Staatssicherheitsdienst, Állambiztonsági Szolgálat).
1950 őszén megkezdődtek a kommunista kádereket érintő konstruált perek. Az egyházakat nyomás alá helyezték. Konrad von Preysing, Berlin püspöke, korábban a náciellenes katolikus mozgalom vezető egyénisége kiátkozta az Egységpártot. Őt „az amerikai imperializmus gladiátorának” nevezték a kommunista sajtóban. A 70 éves kardinális meghalt 1950 végén, mielőtt elérhette volna őt a „munkáshatalom” vasökle.
Kiépült a központi terveken alapuló gazdaságirányítás. Az első ötéves terv a nehézipar fejlesztésére összpontosított, és irreális célokat tűzött ki. A magas normák elől sokan nyugatra menekültek. 1951-ben havonta 11-17 ezer, 1953-ban havi átlagban 37 ezer ember hagyta el az országot.
1953-ban, Sztálin halála után – miként Magyarországon – az NDK-ban is meghirdették az új szakasz politikáját, csak Magyarországgal ellentétben itt nem jöttek új vezetők. Pieck, Grotewohl, Ulbricht – mindenki maradt a helyén.
A moszkvai irányváltásnak megfelelően az NDK-ban is visszafogták a hadiipari termelést, a nehézipart. Több teret adtak a könnyűiparnak, a fogyasztási javak termelésének. Csökkentették az adókat, a beszolgáltatási kötelezettségeket.
Viszont a teljesítménynormákat megemelték, és ez ellen tüntetések, sztrájkok törtek ki országszerte, de elsősorban Berlinben. A felkelést szovjet közreműködéssel leverték. Ennek során megközelítőleg száz embert öltek meg.
1956-ban a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa után az NDK-ban is egyre több értelmiségi sürgetett radikális reformokat. Ezeket a hangokat elfojtották, a hangadókat kirúgták a pártból, néhányukat bebörtönözték. A reformköveteléseket tartalmazó felhívást kiadó Wolfgang Harichot összeesküvő ellenforradalmárként tíz év szabadságvesztésre ítélték, amiből nyolc évet le is ült.
Az 1956-1960-as második ötéves terv újra a nehézipart helyezte előtérbe, ismét irreális tervszámokkal.
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján szovjet utasításra az NDK-ban is végrehajtották a mezőgazdaság „szocialista átszervezését”. Ennek során sok gazdát be is börtönöztek. Nagyon kevés termőföld maradt magánkézben. A kisiparosok túlnyomó részét ellehetetlenítették, illetve kisipari szövetkezetekbe kényszerítették.
Miután a második ötéves terv is kudarcba fulladt, 1959-ben egy hétéves tervet állítottak a helyébe, melyben célul tűzték ki, hogy az egy főre jutó termelés 1961 végére érje el Nyugat Németország szintjét.
Az emigránsok száma ismét megnőtt. 1959-ben 143 ezren, 1960-ban 199 ezren hagyták el az országot. Az emigránsok többsége iskolázott szellemi dolgozó, értelmiségi, tisztviselő volt. 50 százalékuk 25 év alatti fiatal. A munkaerő-kínálatból két és fél millió munkaképes korú ember esett ki 1949 és 1961 között.
Az NDK volt a szovjet blokk egyetlen országa, amelyet nem lehetett vasfüggönnyel elzárni a Nyugattól. Ráadásul az emigránsoknak nyelvi nehézségei sem voltak. Sokaknak éltek rokonaik a Német Szövetségi Köztársaságban, és akiknek nem, azok is befogadó közegre és támogatásra számíthattak.
1952-ig könnyen átjárhatók voltak a határok a két Németország között. 1952 után pedig Nyugat-Berlinbe sétáltak át, akiknek elegük volt Szovjet-Németországból. A szovjet és kelet-német politikusok régóta tisztában voltak azzal, hogy ez az állapot tarthatatlan. Mihail Pervuhin, berlini szovjet nagykövet meg is fogalmazta, hogy az átjárható berlini határok lehetőséget nyújtanak a polgárok számára a szocialista és a kapitalista világ összevetésére, és ez sajnos nem mindig Kelet-Berlinre nézve kedvező.
A probléma azonban az volt, hogy az NDK vasúti közlekedése jelentős mértékben megbénult volna Nyugat-Berlin elzárásával, mert sok járat nyugat-berlini pályaudvarokról indult, oda érkezett. 1960-ra megépültek a Nyugat-Berlint elkerülő vasútvonalak, és 1961 augusztusában fölemelkedett a berlini fal.