444.hu, 2024. november 8.
UJ PÉTER
219.1. Nácionalista pupolizmus a varjúnyárson
219.1.1. Háliste’ nem lett ablakon (window) kidobott pénz (USD) az a pár száz misink („Million, million, million zöldhasúnk” – Csongrádi Kata/Alla Pugacsova ad nótamjára*), a mi emberünk, rézbőrű testvérünk, Eric Cartman lett újra a (fejlett) világ ura, minden korábbinál vadabb évaddal folytatódhat a South Park IRL (Még southparkabb az életed) , ami (amely) legalább 2010 óta tart egyébként, de az utóbbi négy évad talán kicsit laposabb volt, nem sokkal, de esett a nézettség, bár a lényeg ugyanaz, primitív abszurd humor, egyszerű, alig odafirkantott, harsány karakterek, minden és mindenki csak paródia vagy inkább a paródia paródiája esteleg a paródia paródiájának extrémhülye karikatúrája. Az USA egyre inkább egy világbirodalom paródiája, a „nacionalista populizmus” a nacionalizmus paródiája, a nemzetállamok nemzetállamparódiák és így tovább az egész satöbbi.
Tehát akkor megérte erre költeni, nem mondjuk kórházi légkondikra vagy néhány kilométer viszonylag egyenes sínre (arról nem beszélve, hogy a Sámándobon is lehetett volna még szidolozni), végül össznemzeti (a fentiekből következően: paródianemzeti) örömünkre, de leginkább Orbán Viktor, Szijjártó Péter és Dzsudzsák Balázs, esetleg még Németh „Nyúlja” Szilárd örömére a nácionalista pupolizmus erői ragadhatják magukhoz a hatalom illatos bástyáinak érett kormányrúdját az Egyesült Államokban, amiből még sok izgi dolog származik majd a közeljövőben. Egy dolog biztosan nem fog belőle származni: megoldás. Az akármire.
219.1.2. Ezzel kapcsolatban még számtalan dologra fölhívhatnám a figyelmet, fogom is, apránként, van rá négy év, minimum, most csak három részproblem a sok ezerből, amit érdemes figyelni, rajta töprengeni. (Illetve: dehogyis érdemes, viszont muszáj lesz.)
219.1.3. Ádegy először. Az azért elég nyilvánvaló, hogy a nácionalista pupolistáknak halovány pepita fingjuk sincs, mit is kéne kezdeni a fejlett nyugati társadalmak (pillanatnyilag és többnyire még: demokráciák) megannyi igen mély és életbevágó problemjával, glob. felmelegtől társ. idegbajon át kínai villanyautókig. Ha lenne megoldásuk vagy legalább valami sejtésük arról, merre köllene azt keresni, nem ekkora baromságokkal kanpányolnának, mint amilyenekkel. Mindazonáltal egyébként a nem-nácionalista pupolistáknak, sőt a nem-nácionalista nem-pupolistáknak (a nácionalista nem-pupolistákról nem beszélve) sincsen (halovány peptia fingjuk).
A nácionalista pupolistáknak kábé annyi mondanivalójuk van úgy a társadalom, mint önmaguk számára, hogy ha nem ők lesznek/vannak hatalmon, akkor megdöglünk mind. Le leszünk gyilkolva. Érdekes módon ez a „program” szinte hajszálra megegyezik azzal, amelyet a nem nácionalista pupolista (a „másik”) oldal kínál választóinak. Van tehát a világ első számú demokráciájában két politikai izé, tábor, ezzel a programmal. Hát nem kell ahhoz Bibó Istvánnak lenni, hogy állíthassuk: ez így nem túl demokratikus. Mégcsak nem is nagyon értelmes, de ebből következik nyilván az előbbi.
Másfelől viszont mint a történésekből kitűnik, hogy Ámerika azért a demokrácia-feltételrendszer legszinébb kvanonját azért simán hozza még: lehetséges békés, kábé zökkenőmentes hatalomváltás. Ha az emberek úgy érzik, szarul megy, és tökmindegy, hogy a kormány-e miatt-e megy-e szarul, vagy nem-e a kormány-e miatt-e, akkor ők bizony azt a kormányt leváltják. Az in concreto esetben: a demokrata kormány tulajdonképpen az inflációba bukott bele, de az inflációt ugyebár nem ő okozta, hanem a 2008 óta tartó pénznyomtatás (2008-at meg az idióta ingatlanhitelezési gyakorlat), aztán a covid miatti ellátási zavarok, és a többi, tehát részben külső okok, részben jegybanki intézkedések, és persze részben kormánydöntések, legalább négy különböző kormány döntései is, és az USA hiába hozta le ezt az időszakot sokkal simábban, mint bármelyik fejlett ország, hiába menedzselte Biden (pontosabban Biden csapata) majdhogynem bravúrosan, bár nem túl lelkesítően ezt a turbulens időszakot, a zembereknek drágább lett az albérlet, a gallon benzin meg a kéttonnás full size SUV, hát ők fölhúzták magukat, és leváltották a kormányt. Nem is zárójelben jegyzendő meg, hogy a 2016-2020-os Trump-adminisztráció ugyanígy lett a koronajárvány áldozata. Ott a válság bravúros kezeléséről aligha beszélhettünk, de az ok, a súlyos gazdasági zavarok okozója akkor is teljesen kormányfüggetlen tényező volt. És a gazdasági következményeket nem is kezelte rosszul a kabinet. (A mienkénél biztosan sokkal jobban.)
Mindebből nem is annyira implicit módon következhet, hogy azokban az országokban (nem akarnák ujjal mutogatni magunkra) viszont, ahol nagyobb gazdasági megingások (például az ámerikainál négyszer nagyobb infláció) esetén sem vetődik föl komolyan a hatalomváltás lehetősége, ott elég indokoltnak tűnik minimum demokráciadeficitről vagy manifeszt demokráciátlanságról beszélni.
219.1.4. Ádkettő másodszor. Naggyon érdekes lesz figyelni, hogy mit alakít közvetlen kormányközben Elon Musk iparbáró. Zseniális szervező, önmarketingoló és twitterező képességeit hajlandó-e akárcsak részben a köz javára vagy micsodájára használni, vagy valami egészen furcsa dolgot látunk majd. Nekünk, szittyakeleti, különösanyagú hátrafele nyilazóknak persze nem lesz furcsa, hiszen láttunk mi már karón varjút, sőt mást sem látunk, egy nagy varjúnyárs az életünk, de az Egyesült Államok történetében még nem fordult elő, hogy az ország literally leggazdadabb iparmágnása – nem mellesleg jelentős állami megrendelések kedvezményezettje – a legmagasabb politikai hatalom közvetlen közelébe jusson.
219.1.5. Ádhárom harmadszor. Persze: várhatunk-e valamit, mi, hátrafele karón varjúzó szittyakeleti konnektivista békemisszionáriusok a Tranpelnökúrtól (ad nótám: „A Lóri kúr, a Zolee kúr, a Big Daddy kúr, Tranpelnökúr…”), ha már ennyire szétdrukkoltuk a hátsó felét neki? Anyagilag semmi jót, az ziccer. Ha Tranpelnökúr azt akarja majd csinálni, amit eddig ígérgetett, akkor az amerikai államadósságot fogja finanszírozni minden lehetséges kötvénypiaci pénz, minálunk emelni kell a kamatokat, az államadósságunk tovább duzzad, a forint elgyöngül (még ehhez képest is), ha meg a német autóipart is jól seggbe teszik majd rúgni a Tranpelnökúrnak (és alighanem tetszeni fog), az megint jól fog esni nekünk, akik ezekből a német autógyárakból éldegélnénk valamennyire. És ha a Tranpelnökúr tarja magát leghangosabb mondásaihoz, akkor a kínai villanyautók gyártásának felfutására sem tippelnék, ami megintcsak rendesen bebaszik nekünk, mint fölösleges-akkugyár-nagyhatalomnak.
219.1.6. Ádnégy negyedszer. Azoknak, akik elkenődtek volna azon, hogy a „legfontosabb”, „mindent eldöntő”, „történelmi” választások nem a számukra szín patikus/elviselhető jelölt győzött, annyit tudnák mondani, hogy nyugi, a következő választás is ugyanilyen, mindent eldöntő, legfontosabb, történelmi lesz. Meg az utána következő is.
219.2. Rózsás helyzetek
219.2.1. A minap födöztöm föl (borjú az új kaput), hogy a fönt mögidézött Csongrádi Kata/Alla Pugacsova-szám, a Millió rózsaszál eredeti szövegét a háború utáni orosz költészet (egyik) legnagyobb alakja, Andrej Voznyeszenkij írta. Az megvolt, hogy a szám eredetileg orosz, és hogy Pugacsova, de ez a mélyszovjet táncdalolás sosem érdekelt annyira (még jó), hogy eljusson hozzám valami akármi a szövegíró személyéről. (Pugacsova, azóta, tudjuk, minden szovjet és posztszovjet állami kitüntetéssel elhalmozott, rendszerfüggetlen nemzeti csalogányból hazaáruló és menekült lett, miután kritizálni merészelte az ukrajnai háborút, pontosabban tiltakozott háborúkritikus kollégák letartóztatása miatt. Lám, egy mélyszovjet táncdaldíva is tud tökösebb lenni Orbán Viktornál.)
219.2.2. Viszont ennek a Voznyeszenkijnek meg egészen véletlenül kvázirajongója voltam valamikor 88-89-ben, amikor még sok verset, sőt szovjet irodalmat is olvastam. Mert akkor már érdemes volt, például Lentiben, a laktanyában, ahonnét 1988-ban még ki volt tiltva a Reform című ojság (nem lehetett kapni a benti árusnál), mint gyanúsan ellenzéki, antikommunista orgánum, a Szovjet Irodalom című folyóiratot viszont lehetett, fillérekért, és abban egyébként ezerszer ellenzékibb vagy „antikommunistább” dolgok voltak, mivel akkor már érett állapotába jutott a gorbacsovi glasznoszty, és persze az évtizedeken át fojtogatott irodalmi élet lélegzett talán legmélyebbet, amikor végre levegőhöz engedték jutni, és jöttek egymás után kitűnő betiltott, eltűnt, fiókba temetett művek. Voznyeszenszkij nevével is itt találkoztam, bár ő azért mesze nem számított az elhallgattatott, mellőzött, satöbbi költők közé a komenizmusban, viszonylag szabadon írogathatott, sőt utazhatott is, mi több, azon kivételezett értelmiségiek közé tartozott, akiktől még a kritikát is eltűrte a pártvezetés, még Hruscsov is, aztán meg Brezsnyev. (Például simán felszólalt a 68-as csehszlovákiai beavatkozás ellen. Nem csukták le. Ma nem úszná meg ilyen olcsón.)
De, amit mondani akarok: volt nekünk otthony egy nagyon pici, furcsa könyvecskénk a polcon, soha senki nem nyitotta ki, valami komenista ajándék lehetett, nyilván, a hatvanas évekből, tanulmányi verseny vagy brigádverseny, mit tudom én. Először a grafikákra figyeltem föl, elég erős rajzok voltak – Józsa János munkái, gugliztam ki mostan –, aztán bele-beleolvastam (akkoriban, gimnázium végefelétől nagy kortársköltészet-olvasó voltam), és – ahogy a költő mondja – lefostam a bokám, annyira kibaszott kurva jó vers volt. Voznyeszenszkij Oza című nem is tudom mije. Valami avantgard minieposzszerűség. Azóta sem olvastam. És a könyvet sem találom. Voznyeszenszkij viszont előkerült.
219.3. A hónap tréfarépája
219.3.1. Ahogy azt majd a ma éjjel kikerülő podcastunkban elmondom, a hónap mókamikije vagy mestertrollja címet Andrej Kartapolov, az Állami Duma védelmi bizottságának elnöke nyerte el Tranpelnökúr megválasztását és az orosz katonai elhárítás napját (van neki!) egyszerre (2in1) ünneplő Telegram-posztjával, íme:
A mesteri fotosopalkotáson ugyebár Tranpelnökúr az orosz (szovjet) katonai elhárítás egyenruhájában, a szerv fényképes igazolványát maga elé tartva köszönti a nagy napot. Kartapolov, ez a csuda pofa még annyi megjegyzést tett a poszt alatt, hogy [Kellemes vagy bolog] „Ünnepet mindenkinek, aki érti”. Esküszöm, én nem értem.