Theresienstadt

II. József osztrák császár rendelte el az erőd megépítését 1780-ban, és tíz évvel később már állt is a hatalmas kaszárnyaváros (Prágától mintegy 75 km-re északnyugatra), amelyet édesanyjáról, Mária Terézia császárnőről neveztek el. A fő erőd mintegy 4 km² területű volt, itt békeidőben jó 5500, háborúban 11 ezer katona állomásozott. Akik itt szolgáltak, jól jártak, ellenség soha nem ostromolta meg az erődöt. Már a XIX–XX. században hírhedt börtön is volt itt. Többek között Gavrilo Princip (1894–1918), Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége gyilkosa (Szarajevó, 1914. június 28.) is Theresienstadtban raboskodott és halt meg.

A nácik 1938 őszén angol, olasz és francia segítséggel elcsatolták a zömmel németek lakta Szudéta-vidéket Csehszlovákiától, majd 1939. március 15-én létrehozták a „független” Szlovákiát. A maradék országrészt megszállták, és Cseh–Morva Protektorátusnak nevezték el, itt 125 ezer zsidó élt. 1941 őszéig kb. 26 ezer zsidónak sikerült útlevéllel-vízumokkal kivándorolni a Protektorátusból, 5-6 ezer zsidó pedig kiszökött az országból, nem kevesen közülük Magyarországra. 1941. október 1-én népszámlálást tartottak, ekkor 88 105 zsidót „találtak” a Protektorátusban, több mint 50 százalékuk Prágában élt. A gettót a cseh csendőrség különleges alakulata, mintegy 150-170 fő őrizte. Az SS megkövetelte, hogy létszámukat rendszeresen rotálják, el akarták kerülni, hogy a gettó rabjai személyes kapcsolatokat építsenek ki őreikkel. Magában a gettóban 28 főnyi SS-egység állomásozott, gépírókkal, sofőrökkel együtt, ők főleg szlovákiai németek voltak. 18 „civil” is szolgált a gettóban, szakácsok, villanyszerelők, sofőrök, helyi lakosok, németek, csehek. A helyi Gestapo-részleg az úgynevezett Kis Erődben ütötte fel főhadiszállását. Itt volt a Gestapo börtöne, itt vallattak, kínoztak és gyakran végeztek ki cseh politikai foglyokat, és néhány zsidót is. Mintegy 400 zsidó gettórendőr is volt, többségük az első prágai deportálások idején került ide. Általában cionisták voltak, és több túlélő is beszámolt arról, hogy nemcsak az SS-, hanem a gettórendőrök is fosztogatták az élelmiszerkészleteket.¹

Theresienstadt: egyedi, különös, sajátos

A szakirodalomban és a túlélők visszaemlékezéseiben nevezik gettónak, gyűjtőtábornak és munkatábornak is Theresienstadtot. Jogosan, hiszen szinte egyszerre, egy időben mind a három volt. Ide zsúfolták a csehországi zsidók jelentős részét, ide szállítottak több tízezer németországi, ausztriai és nyugat-európai zsidót, majd deportálták őket tovább. Voltak itt műhelyek, veteményes, sőt a gettó falain kívül állattenyésztés is folyt. Itt nem volt gázkamra és krematórium sem. A gettó rabjainak sorsát a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA) IVB4 (Gestapo-Zsidóügyi Osztály) „munkatársai” (élükön Adolf Eichmann állt) határozták meg. Az első parancsnok Siegfried Seidl (1911–1947) SS Hauptsturmführer volt, aki 1941. november 24-től 1943. július 3-ig állt a gettó élén. 1946-ban a perében, amelyben halálra ítélték, majd kivégezték, azt állította, hogy a gyűjtőtábort tulajdonképpen a helyi Zsidó Tanács irányította. Ők szervezték a transzportokat, ők állították össze a keletre deportálandók névsorait. A holokausztot túlélt Zsidó Tanács-vezetők részben megerősítették Seidl egyébként önmentő, hamis állítását. Ennek oka lehetett a sok túlélőnél megfigyelhető önvád, és paradox módon saját szerepük utólagos felértékelésének vágya is. A túlélők jelentős része a fő, sokszor kizárólagos felelősséget a Zsidó Tanácsra hárítja a deportálásokért, szeretteik, rokonaik, barátaik haláláért. Seidl személye és tömeggyilkos tevékenysége szorosan összefügg a magyar zsidók szenvedéstörténetével. Theresienstadt után a védett, „prominens” zsidók gyűjtőhelyeként is szolgáló bergen-belseni koncentrációs tábor parancsnoka volt, majd követte Eichmannt 1944. március 19. után Magyarországra. Többek között Debrecenben szervezte a zsidók gettókba, gyűjtőtáborokba zsúfolását, majd deportálását. Ott volt a Bécs melletti Strasshofban, ahol 1944-ben a helyi munkaerőhiány, valamint az SS és a magyar cionista vezetők közötti egyik alku eredményeként közel 16 ezer magyar zsidót korabeli szóhasználattal „jégre tettek”, többségük túlélte a holokausztot.

Seidl Theresienstadtból az Eichmann által megszervezett Zsidó Kivándorlási Központ prágai részlege vezetőjének, Hans Günther SS Obersturmbannführernek jelentett, ő pedig közvetlenül Berlinbe, Eichmann-nak.² Seidl utóda, Anton Burger (1911–1991) szintén osztrák náci volt. 1938–1939-ben Bécsben Eichmann Kivándorlási Irodájában buzgón vett részt az osztrák zsidók kifosztásában és kivándoroltatásában. Innen Prágába került, majd Brnóban lett az RSHA helyi részlegének a parancsnoka. 1942-ben Brüsszelbe küldték, részt vett a belga, a holland és a francia zsidók deportálásában. Majd Auschwitzban szolgált, innen került Theresienstadtba, ahol 1943. július 3-tól 1944. február 7-ig volt a gettó parancsnoka. Ő vezényelte ki a gettó valamennyi rabját 1943. november 11-én a gettó főterére. Egy teljes napon át kényszerítette a szerencsétlen zsidókat, a kisgyerekeket, az öregeket, a betegeket is, hogy étlen-szomjan várják, amíg megszámolják őket. Mintegy 300-an belepusztultak ebbe az értelmetlen „népszámlálásba”.³ Burgert 1944 februárjában Eichmann Görögországba küldte, ott szervezte a zsidók deportálását. A világháború után kétszer letartóztatták, mind a kétszer megszökött, haláláig álnéven élt. Őt 1944-ben Karl Rahm (1907–1947) SS Obersturmbannführer, természetesen szintén osztrák náci váltotta, aki a tábort 1945. május 5-én, pár nappal az első szovjet katonák megérkezése előtt adta át a Nemzetközi Vöröskeresztnek. Rahm a háború végén amerikai fogságba esett, kiadták Csehszlovákiának, bíróság elé állították, halálra ítélték, kivégezték.

A Zsidó Tanács

A Tanács első vezetőjét, Jacob Edelsteint (1903–1944) maga Eichmann nevezte ki 1941 decemberében a Tanács élére. Ő prágai cionista vezető volt, a német megszállók egyik fő tárgyalópartnere. 1939–1940-ben többször járt külföldön, szervezte, segítette a cseh zsidók kivándorlását. 1941-ben Edelstein még azt hitte, nem fogják a zsidókat deportálni, ezért kellett a theresienstadti gettót is megszervezni. Őt 1943 januárjában leváltják, helyére Paul Eppsteint teszik. Edelsteint 1943. december 20-án Auschwitzban meggyilkolják. Eppsteint három hónappal az NVK-delegáció látogatása után, 1944. szeptember 27-én Theresienstadtban lőtték agyon. Utóda Benjamin Murmelstein bécsi rabbi lett (1905–1989). Ő már 1938-tól szoros „munkakapcsolatban” állt Eichmann-nal, 1941-ig lelkesen szervezték a zsidók kivándorlását a náci Németországból. Murmelstein később a saját érdemének tulajdonította, hogy közel 125 ezer zsidónak sikerült kivándorolnia, főleg Nyugat-Európába.

A wannseei konferencián (1942. január 20.) Heydrich bejelentette, hogy a 65 éven felüli zsidókat nem telepítik ki, hanem előreláthatóan Theresienstadtba „utalják őket”. Ide kerülnek majd a súlyos hadirokkant zsidók, az I. o. Vaskereszttel kitüntetettek is. Heydrich úgy vélte, „[e] célszerű megoldással egy csapásra kiküszöbölődik a sok közbenjárás”.⁴ 1942 júniusában kezdtek érkezni Theresienstadtba az első német deportáltak, zömmel első világháborús veteránok és különféle jogcímeken „mentesített” zsidók. Megváltozott a gettó rabjainak demográfiai összetétele, a „lakosság” kezdett elöregedni. Hogy helyet csináljanak a németországi deportáltaknak, Theresienstadtból 1942 januárjában indították az első transzportot, mintegy ezer cseh zsidót, ők zömmel 16-60 évesek voltak, Rigába, a helyi gettóba kerültek. A szerelvények összeállításában a Zsidó Tanácsnak döntő szerepe volt. Csak létszámkeretet kaptak, előre közzétették, hová, mikor, kiket akarnak elszállítani. Lehetett a döntésük ellen fellebbezni, ezeket egy hét alatt bírálták el. Természetes, hogy az „új emberek”, a Theresienstadtba „frissen deportáltak” kerültek zömmel a szerelvényekre. Nekik egyszerűen nem volt idejük kapcsolatokat kiépíteni a döntéshozókkal. Az 1942. április 18-án deportáltak 75 százaléka az előző két héten érkezett a gettóba. Az április 30-án elszállítottak 73 százaléka két nappal korábban érkezett Prágából. Elvitték a „bűnözőket”, vagyis azokat, akiket például azért csuktak le, mert élelmiszert próbáltak a gettóba becsempészni.1942. augusztus 10-ig összesen 20 ezer zsidót deportáltak, részint a Lengyel Főkormányzóságba, Belorussziába és a Balti Államokba. Eichmann döntése alapján pontosan ezer-ezer fő került egy-egy vonatszerelvénybe, zömmel egészséges, munkaképes cseh zsidók. Ezek a deportálások a Zsidó Tanács és a többi zsidó érdekét is szolgálták. A Tanács egyik fennmaradt helyzetjelentése szerint 1942 augusztusában a helyzet mégis egyre súlyosabbá, úgy fogalmaztak, hogy „tarthatatlanná” vált. Egyre kevesebb volt a munkaerő, nem volt elég gyógyszer és élelmiszer, járványok kitörésétől tartottak, naponta nőtt a halálozások száma. 1942 szeptemberében és októberében tíz transzportot indítottak el a treblinkai haláltáborba. 1942 júniusától szeptemberig közel 40 ezer, főleg 60 éven felüli német és osztrák zsidót deportáltak Theresienstadtba.⁵

Seidl táborparancsnok most már elkezdte átvenni ezen a téren is az irányítást. Ő döntött úgy, hogy továbbszállítják a Németországból érkező öreg és beteg zsidókat, viszont nem vitték el azokat, akik tudták bizonyítani, hogy a Birodalomban voltak közeli árja rokonaik. Amikor 1943 szeptemberében Burgert nevezték ki a helyére, ő még keményebben, koncentrált formában szervezte a deportálásokat. 1944 szeptemberében-októberében már Rahm parancsnoksága alatt indítják a durva, önkényes „likvidálási transzportokat”. Itt már berlini parancsról van szó, meghatározták, hogy a célállomás: Auschwitz. A deportáltaknak még a vonaton levelezőlapokat kellett írniuk a Theresienstadtban maradt hozzátartozóiknak, azzal a szöveggel, hogy már megérkeztek az új táborba, nagyon jó dolguk van, jöjjenek utánuk. Most már deportálták a háborús veteránokat, az öregeket, az árvákat, a munkaképeseket is, sőt még a Zsidó Tanács addigra már hatalmasra duzzadt apparátusát is „megtizedelték”.⁶ A Tanácsnak volt igazgatósága, központi munkahivatala, belső igazgatási, gazdasági, technikai, pénzügyi, egészségügyi és jóléti, valamint ifjúsági osztálya is. A Szabadidő Osztály szervezte a koncerteket, színházi előadásokat, volt, hogy költeményeket olvastak fel. Az SS ezt természetesen kihasználta propagandacélokra, de a gettó rabjai örültek. Legalább egy-egy rövid délutánra-estére kiszabadulhattak a szörnyű mindennapokból, úgy érezhették, hogy van valamilyen folyamatosság az 1939–1941 előtti életükkel, és talán még a jövőjükről is álmodozhattak. A gettóban folyt ezenkívül illegális tanítás, oktatás is.⁷

A deportáltak

1943 októberében 456 zsidó érkezett Dániából. Ők különleges, privilegizált helyzetben voltak. Kaphattak csomagokat, leveleket, nem vezényelték őket kényszermunkára, és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői rájuk is hivatkozva kérhették-követelhették, hogy felkereshessék ezt a gettót. Természetesen dán zsidók még véletlenül sem kerülhettek a keletre, a haláltáborokba irányított transzportokba, így nem meglepő, hogy 1945 tavaszán túlnyomó többségük még életben volt. Április 14–15-én a Svéd Vöröskereszt teherautókat küldhetett értük, és a még életben lévő 423 dán zsidót visszavitték Dániába.

Amikor 1944. június 23-án a Nemzetközi Vöröskereszt delegációja végre felkereshette a gettót, az előző hónapokban-hetekben Rahm szervezte meg, hogy a genfi urak ne lássanak csont-bőr foglyokat (őket tömegesen deportáltatta Auschwitzba), hogy a házakat, legalább a főbb utak mentén kitatarozzák. Kávéházakat, éttermeket nyitottak, a gettóban maradt zsidókat felöltöztették, feltáplálták. Befüvesítették a központi teret, padokat állítottak fel, 1200 rózsabokrot ültettek, zenepavilont állítottak fel, ott naponta két koncertet adtak.⁸

Genfben természetesen jól tudták, hogy a nácik Európa-szerte tömegesen mészárolják a zsidókat. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az NVK fő feladata a hadifoglyok gondozása, segítése volt, a zsidókat viszont a nácik „civilekként” kezelték. Genfben jól tudták, ha a zsidóknak próbálnak segíteni, ezzel veszélyeztetik alapvető küldetésüket.⁹ A nácik a Német Vöröskeresztet 1933-tól az SS irányítása alá helyezték. Elnökének dr. Ernst Grawitz SS Brigadeführert tették meg, aki többek között embereken végzett orvosinak mondott kísérleteket irányított koncentrációs táborokban, és tagja volt az elmebetegek tízezreit lemészároló eutanáziaprogramnak is. Igazi náci cinizmussal azt mondták az NVK képviselőinek, hogy lehet a zsidóknak a koncentrációs táborokba csomagot küldeni, de adják meg pontosan a nevüket, és azt is, hogy hol tartják őket fogva. Utóbbi információt viszont nem voltak hajlandók kiadni a letartóztatottakról.¹⁰ Nagyon valószínű, hogy az NVK képviselői el akarták hinni, hogy ebben a gettóban a zsidók nagyszerűen élnek, szorgalmasan dolgoznak, szabadidejükben kávéházakban szórakoznak, vagy éppen az egyik hatalmas háztömb udvarán igazi focimeccsen lelkesen drukkolnak. Az éttermekben az asztalokon virág volt, fehér kötényes pincérnők szolgálták ki az étlapról rendelő zsidó „vendégeket”. Igaz, evőeszközt a zsidóknak a szállásukról kellett hozni. Az üzletek kirakatában cukor, margarin, zöldség virított, fürtökben lógott a kolbász.¹¹ Az NVK-delegáció vezetője jelentésében azt írta, hogy neki a Tanács vezetője azt mondta, hogy ők „egy átlagos (normális) vidéki várost kerestek fel”. Dr. Maurice Rossel szerint a gettót egy kommunista társaság vezeti.¹² Tévedett, a helyi cionista vezetők legfeljebb baloldaliak voltak, de semmiképpen sem kommunisták. Rahm arra is ügyelt, hogy a delegáció tagjai négyszemközt egyetlen zsidóval se beszélgethessenek.¹³ A delegáció érkezése előtt több próbát is tartottak, előre kiválogatott zsidókat engedtek csak a delegáció közelébe, akiknek az egyes várható kérdésekre megfelelően betanított válaszokat kellett adniuk.¹⁴

1945. április 6-án az NVK két képviselője ismét felkereshette a gettót. Prágában találkoztak Eichmann-nal, aki azt mondta nekik, hogy Theresienstadtban a zsidók sokkal jobban élnek, jobb az orvosi ellátásuk, mint a németek többségének.¹⁵ Amikor április 21-én az NVK delegátusai ismét ellátogattak Theresienstadtba, látták, hogy más lágerekből, ahogy jelentésükben leírták: „természetesen nyomorult állapotban” érkeznek a zsidók. Kérdés, hogy ezt miért tartották „természetesnek”, viszont siettek hozzáfűzni, hogy a táborban mindent elkövetnek, hogy feltáplálják őket.¹⁶

Fiatal nők egyik lehetősége az életben maradásra, a továbbszállítás elkerülésére az volt, ha egy befolyásos férfival sikerült közelebbi kapcsolatba kerülniük. A gettóban mindenütt éhség, kosz, férgek, egy szakács könnyen jutott nőhöz már egy-két darab krumpliért. A dán zsidók rendszeresen kaptak csomagot, ők a gettó arisztokráciájához, a gazdagokhoz tartoztak. A Zsidó Tanács tagjainak 1942–1944-ben hivatalosan volt egy-egy 20 fős listájuk, aki azon szerepelt, azt nem deportálták. Ők még azt is el tudták érni, hogy kiválasztottjuk külön szobát kapjon, ami a szörnyű zsúfoltságban élő zsidók számára elérhetetlen vágyálom volt. Komoly partinak számítottak a szakmunkások, pékek, villanyszerelők, biztos volt, hogy őket sem deportálják, és adott esetben társukat is meg tudták menteni.¹⁷

A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (Degob) zsidó segélyszervezet munkatársai 1945–1946-ban mintegy 5 ezer magyar zsidó emlékeit rögzítették. Közülük közel kétszázan említették meg Theresienstadtot. Többtucatnyian csak annyit mondtak, hogy voltak ott is, vagy vonatszerelvényüket elindították az egyik lágerből a gettó felé, de útközben szovjet vagy amerikai katonák felszabadították őket. Sternbach Szerén (Szolyva, 1915) több rokonával együtt került Auschwitzba. Szerencséje volt, a „Kanada”-kommandóba került. Munkájuk abból állt, hogy az elgázosítottak ruháit szortírozták, vizsgálták át, elrejtett értékek után kutattak. Ő említette meg, hogy volt köztük egy prágai zsidó nő, akinek a gyermekei Theresienstadtban maradtak. „Amikor a theresienstadti zsidókat hozták a krematóriumba, halálosan megijedt, hogy ott lesznek a gyermekei is. Kétségbeesetten kereste őket, először boldog volt, hogy nem találja őket, majd kétségbeesett, hogy talán már késő keresni. Azután munka közben megtalálta a gyermekei ruháit és fényképeit.”¹⁸

Az utolsó hetek-hónapok

Heinrich Himmler, az SS Birodalmi Vezetője a háború végén megpróbált néhány száz, sőt néhány ezer zsidó életével jó pontokat szerezni Svájcban is. Miután 1945. január 15-én tárgyalt Jean-Marie Musy svájci államelnökkel, február elején 1200 theresienstadti fogoly érkezett Svájcba.¹⁹ Ugyanakkor Németországból és a Protektorátus területéről az addig mentesített vegyes házasságban élő zsidókat Theresienstadtba deportálták, összesen 5736 embert. 1945 márciusában-áprilisában Bécs környékéről az erődítési munkákról 1150 magyar zsidót szállítottak, vagy gyalogmenetben tereltek ebbe a gettóba.²⁰ Kármán Arnold szegedi szőnyegkereskedő (sz. 1880) és társai 1945. április végén kerültek a gettóba. Elég jónak nevezte az ellátásukat, és megjegyezte: „Úgy laktunk ott, mint egy nyaralóban.”²¹ Ofner Katának (Dunaharaszti, 1909) már nem volt ilyen szerencséje: őt is, mint sok száz, sok ezer zsidót a háború utolsó hónapjaiban-heteiben gyalogmenetben hajszolták egyik lágerből a másikba. Ofnert és társait 1945. április 6-án terelték ki a bergen-belseni lágerből, majd 16 napig gyalogoltatták őket „előre-hátra, teljesen céltalanul, minden ellátás nélkül”, elcsigázva, legyengülten érkeztek Theresienstadtba.²² Lusztig Pál (Budapest, 1901) is majdnem elpusztult, mire a gettóba ért. „Ez az út borzalmas volt. 53 km-t mentünk gyalog, majd vagonokba raktak minket. Négy napig ki sem nyitották a vagont, egy csepp vizet nem kaptunk, ha esett az eső, kitartottuk a tenyerünket az ablakon, hogy legalább pár csepp esővízzel oltsuk szomjunkat.”²³

Breuer Egont (Pálóc, 1927) és 2000 társát két hétig gyalogoltatták, alig 650-en érkeztek meg Theresienstadba. Így emlékezett: „Aki nem bírt járni, azokat nekünk kellett megfojtani, és a hátunkon cipelni a hullát a legközelebbi temetőig. Enni nem adtak az úton, rettenetes állapotban voltunk, fel voltunk puffadva…”²⁴ A Theresienstadtba érkezők általában megemlítik, hogy ott már rendes ellátást kaptak, de sajnos nagy volt a zsúfoltság, és sok volt a tetű, rengetegen kapták el a flekktífuszt. Gutkievits Jakab (Budapest, 1897) megjegyezte, hogy „a végképpen legyengült szervezetek ellenállóképessége egyenlő volt a nullával. Flekk, diaré, végelgyengülés következtében kb. 1500-an pusztultak el itt 9 hét alatt. Halottak feküdtek mindennap a szobákban, a folyosón lépten-nyomon. Nagy stráfkocsikkal szállították el őket.”²⁵

A felszabadulás előtti hetekben, pontosan úgy, ahogy Budapesten 1945 januárjában, a gettóban a legvadabb és teljesen alaptalan rémhírek terjedtek el. Voltak, akik úgy értesültek, hogy az egész gettót el akarják gázosítani.²⁶ Mások azt hallották, hogy fel akarják robbantani a gettót.²⁷

Epilógus

A theresienstadti gettó-gyűjtőtábor fennállása alatt összesen mintegy 140 ezer zsidót deportáltak ide.1942 elejétől 1945 tavaszáig innen kb. 90 ezer zsidót irányítottak-szállítottak tovább, zömüket három haláltáborba: Auschwitzba, Treblinkába és Sobiborba, valamint a Balti Államok gettóiba, Łodźba, Minszkbe és Varsóba is.²⁸ Közülük mintegy 3800-an élték túl a holokausztot, míg 33 ezer zsidó Theresienstadtban halt meg.²⁹

A nagy „likvidálási” transzportok idején, 1944. szeptember 28-tól október 28-ig 18 402 zsidót deportáltak, főleg Auschwitzba, közülük 1574-en élték túl a holokausztot (8,5 százalék). 1944 novemberében 11 077 zsidó maradt a gettóban. 1945 áprilisában és májusában Buchenwaldból, Gross-Rosenből, Sachsenhausenből, Bergen-Belsenből, összesen 22 náci lágerből 15 500 zsidót deportáltak Theresienstadtba, a felszabaduláskor, 1945. május első hetében a gettó létszáma kb. 30 ezer volt. Csak az utolsó napokban mintegy 1500-an haltak meg, főleg flekktífuszban, köztük a járvánnyal küzdő, a betegeket gyógyítani próbáló 43 orvos és ápoló.

(2024. október 7-én a theresienstadti/terezini gettó múzeumban a Jewish Roots of Győr Foundation szervezésében ideérkezett győri és Győr környéki gimnazistáknak és tanáraiknak tartott előadás szerkesztett változata.)

¹ Megargee, Geoffrey – Dean, Martin – Hecker, Mel (eds.): The United States Holocaust Memorial Museum (továbbiakban: USHMM) – Encyclopedia of Camps and Ghettos, 1933–1945. Vol. II. Ghettos in German-Occupied Eastern Europe (Indiana University Press, Bloomington and Indianapolis, 2012) – továbbiakban: USHMM Ghettos, 2012 – 177–178.

² Smallman-Raynor, M. R. and Cliff, A. D.: Theresienstadt (Social Science History, 2020/4., 618.); továbbiakban: Smallman–Cliff, 2020.

³ Bonifas, Aimé: A „Paradisical” Ghetto of Theresienstadt. The Impossible Mission of the International Red Cross (Journal of Church and State, 1992/4., 810–810.); továbbiakban: Bonifas, 1992.

⁴ Szinai Miklós: A wannseei konferencia jegyzőkönyve. Ford.: Glavina Zsuzsa. In: Kritika, 1992/10., 37–39. Idézett rész: 38.

⁵ Smallman–Cliff, 2020, 621.

⁶ Elkin, Alan: Shifts and Turns in the Policy of Deporttion from Theresienstadt to the East (manuscript, Yad Vashem workshop, 2014, 1–2.)

⁷ USHMM Ghettpos, 2012, 180–181.

⁸ Bonifas, 1992, 811.

⁹ Bonifas, 1992, 806.

¹⁰ Bonifas, 1992, 806–807.

¹¹ Bonifas, 1992, 812.

¹² USHMM Ghettos, 2012, 181.

¹³ Smallman-Cliff, 2020, 618–619.

¹⁴ Bonifas, 1992, 813.

¹⁵ Bonifas, 1992, 815.

¹⁶ Bonifas, 1992. 816.

¹⁷ Hájková, Anna: Sexual Barter in Times of Genocide: Negotiating Sexual Economy of the Theresienstadt Ghetto (Signs, 2013/3. 503–533.).

¹⁸ DEGOB 7.

¹⁹ USHMM Ghettos, 2012, 182.

²⁰ Uo.

²¹ DEGOB 3576.

²² DEGOB 1840.

²³ DEGOB 1080.

²⁴ DEGOB 2265.

²⁵ DEGOB 2803.

²⁶ DEGOB 3625 (Pick Imre, 1925); Friedmann Malvin és Helén az orosz katonáktól tudta meg, hogy „már minden elő volt készítve az elgázosításukra” DEGOB 1302. Lehet, hogy ők találták meg ennek a rémhírnek az egyik ősforrását.

²⁷ DEGOB 2588 (Rosenfeld Jolán és R. Sári)

²⁸ USHMM Ghettos, 2012, 181.

²⁹ Smallman–Cliff, 2020, 618.