A hegy alja

Úgy adódott, hogy az elmúlt napokban nyaraltam. Nem sokat, csak tíz napot, azt is Magyarországon, ám erről nem ildomos beszélni, még dicsekvésnek hatna. Az a tény, hogy egy felnőtt magyar állampolgár el tud menni nyaralni a szeretteivel, ezen a nyáron — és nem ez az utolsó ilyen nyár —, valósággal státusszimbólumnak számít. Mint néhány éve egy olasz út, a családi házba szerelt lift vagy a kocsik hátsó ablakába rögzített bólogató kutya.

A nyaralásban azonban nem is a nyaralás a fontos. Hanem az abból való hazatérés. Én úgy tértem haza a nyaralásból, hogy a tíz nap alatt az égvilágon semmiről se szereztem tudomást, minden információ elkerült. Nem néztem tévét, nem hallgattam rádiót, újság a kezembe nem akadt, elszaladtak mellettem, mögöttem és felettem a hírek. Mindez nem elhatározásból fakadt, semmi erőltetett menekülés a világ elöl; egyszerűen így adódott.

Kérdés: mit vesztettem. Vesztettem-e valamit egyáltalán? Butább, tájékozatlanabb lettem? Utólag kell bepótolnom mulasztásaimat, nehogy kimaradjak a világ meneteléséből? Mára az információ falat kenyér lett, nem lehet nélküle élni, hír nélkül lépni se lehet, az ember nem ismeri ki magát, még a végén környezete issza meg a levét tájékozatlanságának. Ráadásul ma már minden órában történik valami, és ez napvilágra is kerül; hol vannak már a régi uborkaszezonok a vezető uborkahírekkel, hogy háromfejű borjú született, hogy egy férfi kiesett a nyolcadikról, de aztán lifttel visszament, s hogy nyílik a muskátli a pártház ablakában.

Ezt kellene mondani, mert ezt diktálja a logika.

De épp ez az. Ragyogóan megvoltam hírek nélkül, kipirult az arcom, hazatérvén az utcán még elfogadható hibaszázalékkal ismertem fel ismerőseimet, s állítólag némi értelemről is tanúskodott a tekintetem.

A hír szent, az információ szabad.

De nem éppen ebben a hírzuhatagban, az információk bombazáporában kellene föltenni a kérdést, hogy tényleg hír-e a hír, információ-e az információ? Formálja, alakítja az embert? Fontos?

Ez a legutóbbi vasárnap is. Hegyközelben, Hegyalján. Nyaralásom alatt fogalmam se volt arról, hogv Hegyalján helyközi választásokat tartanak, egyetlen sort se olvastam az előkészületekről, csak hazatérvén tudtam meg, Szerencs lett a világ közepe. Fő téma az újságokban. Mi lesz vasárnap. Minden magára valamit is adó politikus hirtelen Hegyaljára utazott és ott korteskedni kezdett a különféle jelöltekért. Feltűntek állami BMW-k, s volt aki lóháton nyargalt végig a vidéken, hangsúlyozva, hogy ő nem BMW-n ül, hanem lovon, tehát több köze van a választókhoz. A miniszterelnök és egész apparátusa is hadba lépett, s ígértek is összevissza mindent egész Hegyaljának, s mindezt egyetlen képviselői helyért, mintha ezen a választáson fordulna meg a Világ.

Nem szeretnék hegyaljai lenni.

Élem napjaim, kertem végiben ülök, netán vakondtúrást egyengetek kapával, amikor egyszercsak komoly autók és lovasok vágtatnak el előttem, zászlójuk világzászló; Hegyalja a világ közepe. A hangulat emelkedik, érthetetlen feszültség terül rá a vidékre, már engem is fényképeznek mint lakost, mi a véleményem, melyik gyűlésre megyek el és kire szavazok majd, mit akarok és mit nem. Ez a mesterségesen keltett hangulat engem is magával ragad, a gerjedés része leszek, már a kapámat is elhajítom, a vakondtúrást a fenébe hagyom, az utcán rohangálok föl s alá, fitymáló megjegyzéseket teszek, nagy terveket szövök, hirtelen többes számban kezdek el gondolkodni majd beszélni, falvamat megfeddem, s kétféle emberekre osztom, azokra akik arra szavaznak akire én, s azokra, akik nem.

Ez az egyik eset, ami megtörténhet velem. A másik, hogy magam is leereszkedem a vakondlyukba, ott kellemetes hűvös és béke fogad, a vakond kedves, de nem bizalmaskodó állat és új nadrágja van. De bárhogy alakul is, egyik esetben se jut eszembe az alapkérdés, mármint hogy mi ez az egész cirkusz. Hogy mi folyik itten, miféle eszeveszettség akarja az én vidékemet a világ közepének, hogy voltaképp úgy ahogy van, haza kéne zavarni ezt az egész kompániát. Magánterület.

Persze a hegy alja az a hegy alja. A hegyek alja mindenre alkalmas, kellemes, kissé hűvös klíma, ígéretes bortermés, a közeli hegycsúcs pedig önbizalmat ad, egyenesen az égbe repít.

Ezt azért tudom, mert ahol én nyaraltam, az egy nagy hegy volt. Magyarországi, de mégiscsak hegy. Egy napon leereszkedtem ennek a hegynek a tövébe, ott egy város terül el. Nem Szerencs, de hegy aljai város, magyar. Korszerű Volánbusz-pályaudvar, piac, áruház és por. A piac sarkában fóliaszatyrokat árult egy ember, a fóliaszatyron egy férfi képmása. Kissé nyúlt ábrázat, erős színhiányok, elmaszatolódott szitanyomás, én az arcmásról azt hittem, hogy Verebély Iváné. De nem ő volt a szatyrokra nyomva, hanem a pápa. Őszentsége.

Mármost, amikor ezt leírom, hiába a valóságot írom le, meg kell fagynia köröttem a levegőnek. Én információt adok az olvasónak, jószándékút, figyelmeztetőt, hogy tessék odafigyelni a szitanyomásra és tessék betartatni a technológiai fegyelmet, mert lám, ez jön ki a pápából, ez a maszat, de nem ez lesz a fontos, nem ennek a figyelmeztetésnek a társadalmi jelentősége marad meg az emlékezetekben, hanem hogy hogyan merem én egyáltalán Őszentsége nevét a számra venni.

Abban a pillanatban, hogy a pápa nevét leírtam, már be is vagyok sorolva. Mármost, hogy én hívő vagvok-e vagy sem, az teljesen érdektelen az olvasó számára, nekem meg szent és sérthetetlen magánügyem, senkire se tartozik. A nagymamám, ha élne, tudom, új ruhát varrna a látogatás tiszteletére, abban nézné a tévéközvetítést. De már most meghasonulna, kettéhasadna. Mert neki szentség volna a szentség, esemény az esemény, megható, hitet érlelő és roppant emberi, de már ahogy ezt aprópénzre váltják, modortalanság.

Nem is hogy fóliaszatyor és hamutál, pápagyertya, sőt pápa formájú nyalóka, hanem ahová Őszentségét helyezik, s ahogy ezzel együtt emberek legszentebb érzéseit, magánügyét is helyezik. Ebbe az országba először lép be pápa, de nem körbejárja az országot, nem ide vagy oda utazik és látogat, hanem viszik. Óra ötkor visszük a pápát, mondja a ceremóniamester, mint valami ORI rendező. Bezáratjuk az Andrássy úton az ablakokat, mert arra viszik a pápát, mondja a főparancsnok, akinek pisztolya van. Őszentsége egészséges és ember, gyerekkorában kifocizta a templomablakot, méltósága nemcsak egyházi, de emberi is. Ennek ellenére viszik, hordozzák. A pápa látogatása megerősíti a híveket — mondja a bíboros prímás, esztergomi érsek, és ez bizonyára így is lesz, de ilyet ember nem mond esemény előtt, csak utána, mert ez nem május elseje. Ez az egész valójában mi volnánk, együtt is, meg külön-külön. Ám ha nem elég patetikus a hang, nem elég emelkedett, akkor én tudomisén milyen hitetlen eb vagyok, ellenség. Ha viszont nem az vagyok, akkor csukjam be a szemem, ne lássak fóliaszatyrot, pápanyalókát, ne lássak politikai praktikákat, felhajtást, pápa kiárusítását.

Nincs mese, csak ez a vagy-vagy van.

Bölcs ember bölcsen hallgat. Tudja, hogy a hír nem biztos, hogy hír, s hogy az információ nem biztos, hogy az információban rejtezik. A bölcs ember tudja a törvényt: időnként be kell dobni a köztudatba egy jó nagy álkérdést, azon majd elvitatkoznak, ütik az asztalt, egymás torkának esnek. Időnként be kell dobni a köztudatba egy fogalmat is, de lehetőleg olyan fogalmat, amiről senkinek fogalma sincs, hogy micsoda, mindenesetre jól hangzik, ráadásul az ember bensőjébe hatol, felkavar, érzelmet, hitet felkorbácsol, s máris felosztódik a nép ezekre és azokra, ezek aztán amazok torkának esnek vagy bebújnak a vakondlyukba, s eszébe se jut senkinek se, hogy meztelen a király. Nem jön a kisfiú sem, hogy ezt kikiáltsa, talán már a kisfiú is éppolyan mint a nagyapja meg az apja, teljesen szédült, s nem érti, hogy legféltettebb titkai, önnönmaga hogyan kerül ki az utcára, mindenek prédájául.

Csakis ezek lehetünk vagy azok.

Holott mi elsősorban is hegy aljaiak volnánk. Nem is épp elveszett népség, mélységes tudás birtokában. Már eleve minden információt, ami lényeges a világban, magunkban hordozunk, a rádió, tévé, írott sajtó csak színt, formát, aktualitást ad a híreknek, a tartalom bennünk van. A hegy alja az a hegy alja, ahol teljesen lényegtelen, hogy az emberek elmentek-e szavazni vagy sem, ez a kérdés értelmetlen. Mint ahogy az se kérdés, hogy a pápalátogatás mit tesz az országnak és mibe kerül, mert ha hozzánk jön is, mindenkihez külön-külön jön, kinek-kinek a házába, ölelésébe. Meghitt magányába, kicsit a múltjába, kicsit a jövőjébe, ki hogyan akarja, vágyja.

Végül is minden és mindenki elöbb-utóbb magánterületre érkezik, amit kéretne tiszteletben tartani.