Koldusdoboz

Pár héttel ezelőtt átmentem a Flórián téri aluljárón, s a római kori kőhalmok árnyékából elém lépett egy asszony. — Menekült vagyok — mondta —, három gyermekem van, nincs mit enniük.

A szemébe néztem, majd a zsebembe nyúltam és adtam.

Öt méterrel odább — miután az újságos standnál újságot vettem —, elém lépett ugyanez az asszony. — Menekült vagyok — mondta —, három gyermekem van, nincs mit enniük.

A szemébe néztem, de most nem nyúltam azonnal a zsebembe.

Vártam, hogy felismerjen, én vagyok az, akit az imént megszólított, aki az imént már adott neki. Ám az asszony csak nézett rám, nem ismert fel, egy teljesen új pasasnak nézett. Vagy hát a csuda tudja. Talán felismert, talán nem. Elképzelhető, hogy igen, ám ez különösebben nem zavarta, a koldulás eléggé gépies foglalatoskodás, pénzt kell szerezni, s nincs az sehol se előírva, hogy egy embertől csak egyszer.

Rövid várakozás után a zsebembe nyúltam.

De mozdulatom már kimért volt, kicsit húztam az időt, pici gonoszság is volt ebben az időhúzásban, asszonyom, azért ne tessék baleknak nézni. Az asszony nem nézett baleknak, az asszony egyáltalán semminek se nézett. Eltette a pénzt, valami köszönömfélét még motyogott, de már a mögöttem haladókat méregette.

Tőle tíz méternyire egy kiszögellésben öregember ült, ő már fel sem emelte a fejét. Ennek az embernek se tekintete, se arca, se hangja nem volt, ennek az embernek csak egy doboza volt, abban némi apró, igazán nem sok.

Nyolc körül járhatott.

Véletlenül tudtam meg valakitől, és az illető szintén véletlenül tudta meg egy másik valakitől, hogy a legtöbb koldus, főleg a tapasztaltabbja, nem üres dobozzal kezdi a napot. Már eleve megtölti a dobozt némi apróval, ez afféle csali, az üres doboz ugyanis nem ingerli az embereket adakozásra, egy megtelni látszó doboz viszont szárnyakat tud adni. Nagyon sok ember hagyja ilyen koldusdobozokban a lelkifurdalását, egy ilyen koldusdobozban az egész világ benne tud lenni. Szándékosan beszélek dobozról, s még véletlenül sem említek kalapot. Megfigyelhető, hogy a legtöbb kolduló ember ma már kalap nélkül dolgozik. Legjobb a kekszes doboz, az a kék alapszínű, sárga címkével. Egyetlen hibája ennek a doboznak, hogy a hajtásába — ott, ahol a kartonlapok össze vannak gyárilag tűzve — beleszorul az aprópénz. Van úgy, hogy egy hétig se veszi észre a kolduló, a résben húszforintos lapul.

Mindegy.

Már a koldulás se a régi. Vannak napok, amikor egyetlen koldust se látni az aluljáróban, s az áruház előtt, hogy aztán másnapra elárasszák a padkát. Van, amikor csapatokban koldulnak, kétméterenként felsorakozva a fal mentén, el se férnek egymástól. Unott az arcuk, gépiesen tartják a markukat, legfeljebb, ha rá-ráböknek a dobozra, oda kérik a pénzt. Néha — ki tudja miért, tán a napfolttevékenység az oka — hirtelen emberbaráti lesz a gesztusuk, megköszönik az adományt, és mindenkinek más hangon, más lejtéssel, úgymond személyre szólóan. De még a szélhámosok is!

Egyre több a szélhámos. Az álmenekült, az álrászoruló, a műkoldus. És a koldusnál is koldusabb. A Keletinél például, a Thököly út házsoránál, az egyik kapualjban két koldus szokott ülni egymás mellett Az ember adakozik. A zsebébe nyúl, pottyant pár forintot, továbbmegy. A legtöbb adakozó tovasiet adakozás után, ez a helyes viselkedés. De néhányan még ráérősen várakoznak, ez az, amit nem szabad. Mert az említett kapualjban, ahol a két koldus ül, cigányfiúk veszekednek a háttérben. A helyért veszekednek. Mindkét csapatnak saját koldusa van. Az egyik csapat mindig győz, ilyenkor a vesztes csapat kénytelen a koldusát odább húzni, másik kapualjba, megegyezés szerinti helyre.

Másnap újrakezdik.

A koldulás is épp annyira ellentmondásos és reménytelen, mint minden más. Hogyan viselkedünk mi egy koldussal? Mit tesz nekünk a koldulás?

A piacon láttam egy koldust. Pontosabban nem is őt láttam, hanem a két gyereket. Olyan ötéves formákat, akik pénzt adtak a koldusnak. Ez a két gyerek, két kis ördög, aprópénzt szórt a koldus dobozába. Mikor az apró elfogyott, szaladtak vissza az anyjukhoz, adjál még. Az anyjuk épp zöldségért állt sorba, cekkerét az álla alá szorítva keresett aprót a tárcájában, talált. De ez az utolsó — kiáltotta a gyerekek után, a két gyerek szaladt, a doboz előtt fékeztek, pénzcsörrenés, majd az önfeledt öröm, kacagás, félig megtelt a doboz. Végül, hogy „anyu, adj még, de tényleg utoljára.”

A játék öröme.

A legtöbben mi is ily önfeledten dobáltuk annakidején a filléreket, csak épp halastóba, piros szárnyú aranyhalak közé.

Mi ez az egész, ami oly hirtelen ránktelepedett?

Már az is ugye, hogy miként kell adakozni, hogyan kell az aprót dobni? Hanyagul a zsebbe nyúlva? Oda se nézve, két ujj közt pottyantani? Vagy épp ellenkezőleg, egészen lehajolva a koldulóhoz, diszkréten, mint mikor virág, koszorú kerül a sírra? Netán elkomorulva, felhösödő homlokkal, így is jelezvén, hogy megértjük helyzetét?

És miért dobunk? Mert rászoruló, s az a pár forint megváltja ebédjét? Ha nem dobok, az a szenvtelenség jele, s magammal szemben is kockázatos, hiszen én is kerülhetek még doboz mögé. De ha dobok, az se jó. Még a végén elhiszem, hogy én most jót tettem, voltaképp én az elesettek oltalmazója vagyok. Aztán, hogy csakugyan neki adunk-e, midőn adunk? Hiszen már ez is iparág, a maga haszonlesőivel. Melyik a maszk, s melyik az igazi arc? S ha igazit találunk véletlenül, akkor az megnyugtató? Adtam. De nem azért-e, mert a mellettem haladó is adott, és akkor nekem is illik, ugye? Hányán fizetnek be alapítványba azért, mert nem tehetik meg, hogy ne adakozzanak. A státusz, a poszt, hogy előttem már hányan, s kik adtak.

Igenis, nem jó a koldusnak adni.

Megalázó. Mint amikor egy ország alapítványokra épül. Mint mikor egy embersors karitatív akcióktól fordul a jobbik oldalára. Mint mikor dobozból menti át magát az élet másnapra. Ez az egész abnormális állapot, amelyben egy egész ország hatódik meg a saját koldusaitól. Mennyire patetikus, könnyfakasztó itt minden szónoki beszéd, s mekkora együttérzés árad a szóból: szegény kisnyugdíjas. Ez a gyermeki gügyögés, mikor rászorulókról beszél az ország. Ez az idegesítő, cinikus hang, hogy értsük meg a felháborodásukat, ne ítéljük el őket indulataikért, hiszen nincstelenek. Szép, kedves szegények. Valaki kitalálta ezt az ökörséget, hogy a szegénység szép tud lenni. Hogy szép volt a harmincas években, és szép lesz ezután is.

Nem igaz, hogy szépek. Csúfak, gonoszok. Azok az ápolatlan kezek, piszkos lábujjak. És nem is kedvesek, és hálát sem ismernek, minden köszönömjük színpadi fogás. És egymással is kíméletlenek, a gyűlölet a kovászuk, két koldulás között késpenge villan, ki kell hívni az URH-t, és ha nyugton vannak is, békén, hát akkor meg telirondítják a várost, ahol csak megfordulnak, szemét marad utánuk, csúfság.

Szégyen.

De hát épp ez az. Kié ez a szégyen? Mert itt csupa együttérző politikus kormányozza a várost, az országot, és együttérző az ellenzék is, a Házon kívül maradók úgyszintén, a koldusdobozban Antall vagy Thürmer, szocdem vagy kisgazda egykutya, nagy közös aggodalom, jaj szegény szegények. De még senki ki nem merte mondani: uraim, maguk útban vannak. A dobozukkal, a botjukkal, az ápolatlan, szakadt ruhájukkal. Rontják a városképet, amely, ha maguk nem volnának, Nagy Európához simulna. Még senki elő nem mert állni a realitással: uraim, itt hamarosan nyomornegyedeket kell építeni. Hamarosan bádogépületek bújnak ki a földből, doboz, hulladék, szeméthegy válik megannyi otthonná, s míg itt középosztály épülne, büszke, öntudatos, hogy Európa jobbik felét dicsérje, addig az ország átbukik a saját hulladékán.

De mindezt programmá emelni országos szégyen volna. Ehelyett ezek a büszke mozdulatok kalap, koldusdoboz felett, a sóhajos együttérzés, ez az óriási emberszeretet. majd a megnyugvás, hogy midőn a magunk zsebéből adunk a rászorulónak, annak csakugyan több lesz. Éppen annyival több, mint amennyivel nekünk kevesebb, tehát a távolság csökkent.

Hogy a távolság áthidalható.

Pedig a távolság dobozvilágban áthidalhatatlan.