Sarki viszonyok

Olvasom az egyik szombati újságban, hogy évezredek viszonylagos nyugalma után most már az Antarktiszon is kitört a botrány.

Arról van szó, hogy a különben nem túl sűrűn lakott, így hát politikai értelemben eléggé naturálisnak mondható kontinensen az egyik amerikai kutatóbázisra éjnek idején bekopogtatott egy hattagú nemzetközi expedíció, amely egy vállalkozás keretében a világon elsőként szeli át gyalogosan, illetve kutyaszánon a déli sarkvidéket. Már négy hónapos út áll mögöttük, négy és fél ezer kilométert meneteltek, eléggé agyonfagytak (mínusz harminc fok hideg, százötven kilométeres szélviharok, s egyáltalán: ez az irdatlan jégmező, hasa dákokkal, plusz a kutyák is már idegesek), úgyhogy szeretnének megpihenni, lezuhanyozni, egy kicsit eldiskurálgatni. Ám a bázis főnöke — tagbaszakadt ember — nem engedte be őket, mindössze egy csésze kávét adott nekik (feltehetően azt is csak a korcsolyaraktárnál szolgálta fel), majd — de ezt már én találom ki — utat mutatott a csapatnak, arra van a következő bázis, kilencszáz mérföld után forduljanak jobbra, a viszontlátás.

Az eset elég nagy vihart kavart. Washington magyarázatra kényszerült. A fennálló rendeletek értelmében a kávé kivételével hathatósabb segítség kizárólag a hivatalos kormánymegállapodások alapján szerveződő expedícióknak jár, márpedig ez a kutyaszános társaság magánvállalkozásként szerveződött, mondhatni, privátim menetelnek.

A történet mélységesen elgondolkodtató.

A következtetések levonásában — ezt meg kell mondani őszintén — némileg zavaró, hogy a bázis amerikai. Épeszű ember — noha tudja, hogy a bürokrácia Amerikában is bürokrácia — nem von le olyan következtetéseket, hogy na hát, ezek az amerikaiak, lám, minden litánia ellenére ott raknak keresztbe a magánvállalkozásoknak, ahol csak tudnak, bármit is beszélnek fordulatról, „benne maradtak a régiben”. Amit, ha mindez, mondjuk, az orosz Mirnij kutatóállomáson történik, azonnal és jó lelkiismerettel megtenne az ember.

Mi motiválhatta a bázisfőnök tettét?

A Déli-sark historikai szempontból viszonylag tiszta. Az Antarktisz története egyelőre még nem az osztályharcok története, ebből következően egy ilyen bázisfőnökben nemigen munkálkodhatnak előítéletek, nem feszülhetnek benne szociális, politikai indítékok. nemigen lehet tömegfóbiája sem, miként elidegenedéssel se magyarázható tette. Elképzelhető, hogy a sarki magány borította fel civilizációs egyensúlyát, a sarkkörön felborul az ember térérzéke, föl se tudja mérni egy kirúgás következményeit, kilencszáz mérföld a sarkon annyi, mint ide a Dohány utca. Ám lehet, hogy indulat vagy bosszúvágy forrt benne („egyszer engem se engedtek be egy bázisra”), lehet, hogy csak rossz, tapasztalatai vannak az éjszakai vendégvárásról („én egyszer már ráfizettem”), esetleg bizalmatlan („ilyen későn én már nem engedek be senkit”), de nagy valószínűséggel csak rossz napja volt, idegesítette, hogy azok ott kinn már eleve hangoskodnak.

Pillanatnyi hangulata bolygatott fel egy egész kontinenst.

Meg tudjuk mi ezt érteni?

A kérdést nagyon fontosnak tartom. Mi Magyarországon élünk, forradalmi időkben. Ebből következően ebben az országban most minden esemény történelmi és társadalmi összefüggésrendszerbe van ágyazva, a legszimplább emberi megnyilvánulásokat is magasabb dimenziókba illik emelni. Ha egy ilyen eset magyar felségterületen történik, és nálunk nem engedik meg egy hattagú szerveződésnek, hogy lezuhanyozhasson, akkor abból komoly politikai botrány kerekedik, s előbb-utóbb össze kell hívni a nemzeti csúcsot. Hat magyar közt ugyanis bizton akad legalább egy, aki önmagát politikai tényezőnek tekinti, így a mosdásból való kizárását a pártja, sőt a népe, nemzete elleni támadásnak veszi. De legalábbis üldöztetésnek. A bázis főnökéről ilyen esetben órák alatt kiderítenék, hogy múltja teli van homályos ügyekkel, ő maga mindig is állampárti volt, valójában most is egy átfestet sztálinista. Ejtőernyővel dobták ide. És fordítva: minthogy hat magyar között száz százalék, hogy akad legalább két egykori párttag, de legalábbis KISZ-tag, a bázisfőnök tette kommunistaüldözésnek volna felfogható, egy jobboldali rezsim első intézkedésének, egy ki nem mondott bélistázás kezdetének: itt a fehérterror, ez nyilvánvalóan látható.

Maga az eset mindenképp veszélyeztetné a békés átmenetet.

A dolog érthető. Magyarországon ezekben az időkben minden mögött van valami, a valami mögött pedig valakik, akiket meg kell keresni. Itt, ha valakiről kiderítik a széles nyilvánosság előtt, hogy egész életében korrumpált, s felsorolják az összes villáját, faházát és az általa bekerített erdőségeket, mezőségeket, akkor halálosan megsértődik, és jobboldali fordulatról, kommunistaellenes pogromról beszél. Itt ha egy vezetőről bebizonyosodik, hogy alkalmatlan, s ha valaha alkalmas is volt, mára már a szenilitás jegyei kezdenek mutatkozni rajta, akkor a leváltását szélsőséges megnyilvánulásnak tekinti, és egy polgárháború árnyékát vetíti előre. Jellemző, hogy ha egy szélsőbaloldali párt vezetőjének autóját — mindig a szélsőségesek a legsértődékenyebbek — egy abszolúte pártsemleges rabló felfeszíti, és kiemeli az autórádiót, ráadásul a pornókiadványokat is elviszi, akkor azt reflexszerűen a baloldali párt elleni támadásnak minősíti a sértett, és lépéseket követel az esélyegyenlőség megteremtésére.

Nehéz időket élünk. Már unszimpatizálni se könnyű valakivel. Ha én nem kedvelek valakit, nem bírom a képit, már azt is meg kell magyarázni. Hol van már az az idő, amikor elég volt annyit mondani, nem szeretlek, mert „csak”. Ezekben a demokratizálódó időkben egy idegen, és hozzáteszem, unszimpatikus ember be nem engedése a saját fürdőszobánkba nem csupán fizikai művelet kérdése. A be nem engedést (kirúgást) meg kell magyarázni, és tudományosan, a történelmi és társadalmi miliőt is elemezve illik bebizonyítani, hogy az illető rosszarcú, az elmúlt években teljesen korrumpálódott, egyébként pedig a fürdőszoba nem az övé. Az ember lehetetlen helyzetbe kerül: indulata fel van korbácsolva, egyszerűen pimaszságnak veszi, hogy újra és újra be akarnak tolakodni hozzá, de nem tud mit tenni. Kristálytiszta számára, hogy ha az illető még egyszer rányitja az ajtót, akkor ki fogja rúgni, ám mégis órák telnek el, míg a műveletet végrehajthatja, mert előtte meg kell indokolni, hogy az illetőt miért is rúgjuk ki a saját házunkból. Ebben az országban már hónapok óta komoly szellemi erőket kell bevetni arra, hogy megmagyarázzák az érdekelteknek azt, ami nyilvánvaló. Hogy miért törvénytelen a lehallgatás, hogy miért nem szimpatikus tett egy rendi puccs eshetőségeiről csoportosan beszélgetni egy szállodában, s hogy miért irritálja az embereket, ha egy miniszternek tizennégy szobás villája van, s az is engedély nélkül épült.

Sértődés a vége, s csapdába kerül az ember, meg aki nyilvánosságra hozta az ügyeket. Ráfoghatják, hogy előítéletei vannak, veszélyezteti a békés átmenetet, és hogy saját kicsinyes céljai érdekében bombázza a nyilvánosságot holmi puccskísérletekkel, egyéb anomáliákkal. Paradox, de minél nagyobb és alaposabb a bizonyítás, annál inkább az érdekelt urak malmát hajtja a víz. Czinege, példának okáért, nagyobb ajándékot kapott a sajtótól és a kivizsgáló bizottságtól, mint Kulikov marsalltól bármikor. Mártíromság-tudatot kapott. Áldozat vagyok, mondja, minden megbukott vezető, itt nem is rólam van szó, nem a házaimról, erdeimről, én csak egy likvidálási folyamat első állomása vagyok, újfajta keretlegények kezében eszköz. Ugyanígy a másik oldalon. Ha én nem ismerem föl, hogy mondjuk a szocdem párt vezérének mézvásárlása a Nagycsarnokban egy szebb és boldogabb Magyarország ígéretét rejti, hanem csak egy rossz Thatcher-utánzatnak tekintem, akkor a nemzet ellensége vagyok, és a szocdemeket a földbe akarom taposni. Szép világnak nézünk elébe. Lehet hogy itt demokrácia lesz valamikor, ám egyelőre ott tartunk, hogy a ripacsnak, a középszernek, a vásári mutatványosoknak vagyunk alávetve, minden ódzkodásunk és idegenkedésünk súlyos nemzeti következményekkel járhat. Mi ássuk alá a nemzet jövőjét.

A déli sarki példában éppen az a varázslatos, hogy nem lehet megideologizálni, belőle az égvilágon semmiféle következtetést nem lehet levonni, a tényállás egyszerű: a bázisfőnök faragatlan ember, egy nagy paraszt. Igaz, ennek következményei, amint azt a mi tájékunk történelme is mutatja, beláthatatlanok, úgyhogy a déli kontinens békés jövője e perctől fogva csöppet se garantált.