Koponyaforgatás

Ha Morvai, a kazánkirály, betartja egy héttel ezelőtt tett ígéretét, és Szibériában talált csontjaival belép Magyarország légterébe, akkor itt, emberi számítás szerint, elszabadul a pokol. Magyar elszabadulása lesz ez a pokolnak, semmi vér, tűzparancs, csak pokol. Szájak elvékonyodnak, neurotikus koponya- és lábszárcáfolás veszi kezdetét, az idegességtől becsületsértések és germanizmusok röpködnek majd a levegőben az irodalmi műhelyekben, s minden lehetséges fórumon, a viszonylag csendes miliőjűnek ismert antropológiai intézet kerülendő tűzfészekké válik, ráadásul ezenközben az Új Idő kiadja Petőfi oroszul írt verseit (minősíthetetlen fordításban), a közvélemény pedig két, egymást ócsárló pártra szakad; egy átutazó már messziről érezheti, ide csontok érkeztek.

Normális körülmények között mindez nem szokott megzavarni egy nemzetet. Valami, részünkről mar rég elfeledett őslogika szerint a feladat rendkívül egyszerű volna. Ha csontok érkeznek, akkor azokat tudományos módszerekkel meg kell vizsgálni, majd kimondani a végeredményt. Ha a csontok Petőfi maradványai, akkor az őt megillető módon el kell temetni. Ám ha az derül ki, hogy az expedíció kemény tízmilliókért egy gyanútlan orosz muzsikot hozott haza, akinek farkasfoga csak szabad szemmel hasonlít Petőfi farkasfogához, a talált hajszálak pedig a sírásótól erednek, akkor ezt az orosz szántóvetőt minden indulattól tartózkodva, a kegyeleti szabályoknak legalább a minimumát betartva, térítésmentesen vissza kell küldeni, nyugodjék békében. Normális körülmények között ezenfelül mindenki szívből üdvözli a szibériai expedíciót, függetlenül attól, hogy miféle rakománnyal térnek haza, hiszen egyetemes érdek, hogy egy nemzeti költő bizonytalan sorsa bizonyossá váljék; a negatív eredmény is bizonyosság.

Ez volna a normális fogadtatás, de épp ez az, amire nem számíthatunk.

Már mindjárt itt van az expedíció vezetője: Morvai, a kazános. Még nincsenek itthon a csontok, még csak Kiszely professzor úr azonosította őket, de már nem Petőfiről szól a kommentár, hanem a kazánosról.

Mi a baj a kazánkirállyal?

A kazánkirály magabiztos. Már évekkel ezelőtt, amikor még csak szervezte az expedíciót, fészkelődés támadt, hogy túl határozott hangon beszél, biztos a sikerben. Hogy bízik. Ez szokatlan olyan országban, ahol már az erdőbe is csak úgy illik bemenni, hogy úgyse találunk ki belőle. Ráadásul a kazános azt képzeli magáról, hogy azért mert kazánkirály, már Petőfi után is kutathat De hát Petőfiben a segesvári eseményektől számítva mindenki kompetensnek érezheti magát tekintettel arra, hogy a segesvári eseményektől kezdve semmit se tudunk Petőfiről; legalább a semmihez vezető utat ne akarjuk kisajátítani.

A kazánossal az a legfőbb baj, hogy kazános.

Suszter maradjon a kaptafánál — olvastam éppen vele kapcsolatban, ami bölcs mondás, csak időszerűtlen. Már jó ideje ebben az országban nem az a fő kérdés, hogy a suszterek visszamenjenek a kaptafához, hanem, hogy adják vissza nekik a kaptafájukat. Itt most kazánkirálynak lenni is eléggé ingerlő, s erről nem a kazánkirály tehet. Próbált volna egy filológus társaság milliókat kérni a kulturális kormányzattól egy szibériai expedícióra, próbálta volna elérni, hogy megnyíljanak az orosz titkos levéltárak. Most kazános-szidás van, s ez nagyon is érthető. Ha én irodalomtörténész volnék, Petőfi-kutató, most megcsonkítva erezném magam, egy kazános viszi végbe, ami az én dolgom lett volna; azt hiszem, feljelenteném.

Legyünk kazános-pártiak?

Ha én ezt a cikket öt évvel ezelőtt írom, nagy reformlélegzetet veszek és gondolkodás nélkül a kazános mellé állok. Szabad utat a vállalkozásnak — kiáltom, mert ezzel a fennálló rendet támadom, amely elfojt, butít, korlátokat rak. Az ember ezáltal persze híve lesz Naksolnak, mindenféle cseppeknek, labdacsoknak, mindennek, ami nem legitim.

De most öt évvel később van. Ez onnan is látszik, hogy az ilyen kazános, szibériás vállalkozókat öt éve még őrültnek, komolytalan mániákusnak nézték, ma viszont már nincs humor, tréfa, odamondás, mára kinőtték magukat ellenfelekké. Ezt a magam reflexein is látom. Az ember ma, ugye, ha lehet, még reformerebb, mint tegnap volt — mi mást is állíthatna magáról —, ám változatlanul rosszul érzi magát, fúj az egészre, menti a bőrét, csak most már a kazánostól. Már nem áll ab ovo a pártján, valami megfogható, definiálható őrület ellen, már magába száll, kételkedik, s anélkül, hogy valaha is visszaszerezte volna soha nem volt tárgyilagosságát, függetlenségét, azt kérdi önmagától: s ha ez egy svindler? Nem fog ez túlságosan a fejünkre nőni a millióival?

Normális körülmények között üdvözölnünk kellene a kazánkirályt; végre egy újgazdag, akinek milliói a közvagyont, a kultúrát gyarapítanák, végre egy pénzeszsák, aki nemes feladatra vállalkozik, hiszen beszállhatna éppen a lakodalmas rockba is, vagy építhetne borzalomvillákat, égig érő kerítéseket.

Csak mintha már késő volna.

Már az ember sejtjeiben él: új seprű, régi seprés. Hamarosan új hatalom rajzol nekünk életutat, rendez temetést, diktál kultúrát, még szerencsénk, hogy Morvai rendes. jóindulatú, lehetne más is. S épp ez a tartózkodásreflex mutatja, hogy ebben az országban semmiféle lényegi változás nincs, semmi garancia arra nézvést, hogy ezután nem egy kazánházban rendezkedik be egy új Fehér Ház, a régi jogosítványokkal, s az élet cinizmusaként, a régi szereplőkkel.

Mármost ha ezt érzi az ember, s ezt a társadalom, akkor kibillen egyensúlyából, s hiába kerül csont a kezébe, nem a csontot fogja látni, valami egészen mást.

Most például egészen biztos, hogy temetés lesz.

Ha ezekről a maradványokról objektíve kiderül, hogy semmi közük Petőfihez, Petőfi akkor is el lesz temetve, egy kisebbség fogja eltemetni demonstratíve, csak azért is. hiszen nem a csont a lényeg. Ha viszont csakugyan Petőfi tért haza, bármennyire Petőfi is, akkor se lesz megnyugtatóan egyértelmű a temetése, mert megint csak nem a csont a lényeg, bárkik mondhatják demonstratíve, a kazánosoknak nem hiszünk. Itt most mozgásban van az ország föld alatti része, itt most parcellák kelnek útra, szüntelen a jövés-menés, koponyaméricskélés, nincs végső megnyugvás. Nemzeti sikernek, a nemzeti megbékélés fokmérőjének számít, ha sikerül valakit arccal nem a föld felé eltemetni, de még akkor sem biztos semmi, lám, Petőfinek két halála, így két nyughelye is lehet. Ami azért tragikus, mert itt minden új sír egy egész parcellát képes megmozdítani; bárki, bármikor igaz hittel, meggyőződéssel mozdíthat, költöztethet. Ha egy Rajk elkerül most máshová (mert ugye Kádár!), akkor az új helyen is mozdulhat egy sír, mert ugye, Rajk is. Itt Attila hun király óta nem volt okos temetés, Attiláé hullámsír, hozzáférhetetlen, a koporsó nem politikai kegytárgy, a halotti lepel nem zászló, a gyászzene pedig nem tudatformálás.

Az ám, a tudat. Minden koponyaforgatás a nemzettudat érdekében történik.

Mi történik akkor, kérdezem, ha kiderül: ezek a vitatott csontok csakugyan Petőfiéi? Szegényebbek leszünk? Túl a filológiai érdekességeken, mi változik itten, ha új tények, történések kerülnek napvilágra, nem így volt, hanem amúgy? Csakugyan annyira erősek a tények, hogy megváltoztatnák egy nemzet értékítéletét? Ha most kiderülne, hogy Petőfi nemcsak hogy Szibériába került, de ott meg is nősült, akkor most becsapottak volnánk? Ha kiderülne, hogy csakugyan oroszul írt verseket helyi szamizdatokba, vagy ne adj’ isten a cári önkény illusztrált lapjaiba, akkor most hitehagyottá válnánk? És ha cári érdemrendet is kiástak volna sírjából, akkor most védtelenek volnánk?

Egy nemzet hite omlana össze?

Magyar sors, mondanánk legfeljebb, és ugyanaz a Petőfi élne bennünk tovább, mint eddig. A mi hőseinket eddig is a legendák tartották talpon, mert a tények ugyan erősek, de a legendák még erősebbek. Ha nem így volna, már rég nem volna lábunk alatt talaj, mert nincs már főszereplője a múltnak, akiről ki ne derült volna: nem az, aki. Hogy ő is, mint a többi. Esetleg gyáván, megalkuvón, hülyén, vagy csak okosan, olyan kompromisszumosan, mert nem tehetett mást. De mindez nem számít. Petőfi sohasem szavalta el a Nemzeti dalt a múzeum lépcsőjén, és mégis elszavalta, mert a nép így mondja. Petőfi tán ágyban, párnák közt halt meg, mégis a csatamezőn, mert a nép így akarta. Gyönyörű mesék, cáfolhatatlanok és ez már mindig így marad: a tényeknek végül is, nem sok dolguk akad. Mi már minden lényegeset tudunk.

Itt nemrégiben egy korszak névadóját temették el, újságcikkek és politikusok sajnálkoztak, hogy sírba vitte titkát. Nem szólalt meg, nem fedte fel titkait. S ha megszólal? Mit tudott volna mondani, merőben újat, átértékelőt, amit mi eddig nem tudtunk? Hiszen a lényeg: a Mű, itt áll előttünk, ahová csak lépünk, a Művet látjuk, a Műbe ütközik minden gondolatunk, reflexünk, és ez még évtizedeken át így lesz, mert a Művet nem lehet csak úgy eltemetni: ez a magyar sors immáron, nem Segesvár, s nem is Szibéria.