Nem szabad a kisökörnek

Szegény Orbán Balázs most sem csinált mást, mint ami a dolga, amiért fizetik. Véghezvinni a lehetetlent: megmagyarázni, hogy miért az ország érdeke az, ami Orbán Viktor és a belső klientúra személyes érdeke, és miért racionális az, ami ellenkezik a józan ésszel. Józan ész címén ne valamiféle magasztos dologra tessék gondolni, ne is a polgári rendességre, hanem arra, amit a hétköznapi – például magyar – ember normálisnak tart.

Amíg valami szépen hangzó tudományos nevet kellett kitalálni a szövetségesi hűség szabotálásának, a Nyugat-ellenességnek, különféle gazemberek fenekébe bújásnak és főleg a kommunista Kínával megkötött, az ország számára előnytelen gazdasági ügyleteknek, jól bevált Orbán Balázs fogalmi találmánya, a „konnektivitás”. Simán meg lehetett etetni a hívekkel, valamint olyan nyugati megfigyelőkkel is, akik keveset tudnak Magyarországról, de minden és bármi tetszik nekik, amit a miniszterelnök tesz, például mert meg vannak véve.

Az amúgy kiváló képességű szellemi komornyik azonban beleszaladt a tőrbe, amit gazdája tartott ferdén hátrafelé, váratlan magasságban és szögben, oda sem figyelve. A magyar kormány Ukrajna-politikáját ugyanis lehetetlen racionálisan megmagyarázni, mivel mozgatórugói nemcsak egymással vannak ellentmondásban, hanem a józan ésszel, sőt az uralkodó magyar közbutasággal is összeegyeztethetetlenek.

Ez a politika egy érdeken – vagy mondjuk úgy inkább, egy érdekkomplexumon – és egy szenvedélyen alapul. Utóbbi nevezhetjük akár ideológiának is, úgy elegánsabb, de valójában eszméken, gondolatokon inneni késztetésekről van szó, amelyekkel inkább az etológia tudománya foglalkozik.

Az „érdekkomplexum” szó azokat a szálakat foglalja össze, amelyek Orbán Viktort és legbelső körét 2009 óta a Putyin vezette orosz maffiaállamhoz kötik. Emlékezzünk rá: addig húsz éven át az volt a gondosan ápolt és terjesztett népi rege, hogy 1989. június 16-án az akkori forradalmár ifjú halálmegvető bátorsággal „hazaküldte az oroszokat”. Nem a nemzetközi liberális összeesküvést, nem az amerikaiakat, nem a komcsikat általában, nem, a „szovjeteket”, hanem az oroszokat.

Ez valamivel 56 félévszázados jubileuma és Orbán Viktor másodszori kormányra kerülése között hirtelen megváltozott. Nem tudni, milyen természetű ez az új kötelék. Vajon az oroszok „fogják” valamivel a magyar vezetőt, mint sokan biztosra veszik, vagy közös üzleti érdekeltségről van szó – én erre hajlok –, vagy a kettő kombinációjáról, ahogy maffiakörökben szokás? Akárhogy is, nem kötik a publikum orrára.

Nem is ajánlatos, mert akár erről van szó, akár arról – a mindhalálig hatalmon maradásról vagy a maximális gazdagodásról – az érdek itt nem közérdek, nem az ország érdeke, csak egy kicsi, hatalmat monopolizáló csoporté. Ha az igazat mondanák, nem lehetne mozgósító/hülyítő jelszóként eladni a köznépnek.

Ami a hatalom által jól kihasználható szenvedélyt, avagy indulatot illeti – mondom, az ideológia túl elegáns szó rá – az nem más, mint a nacionalizmus két agysejtes magyar változata. Azért kettő, mert a sajátosan neurotikus magyar nacionalizmusnak mai állapotában két összetevője van. Az egyik érzést vagy talán ösztönt úgy lehetne összefoglalni, hogy „mindenki minket bánt”, a másikat úgy, hogy „pedig mi jobbak vagyunk mindenkinél” (okosabbak, erkölcsösebbek, találékonyabbak, józanabbak, ügyesebbek, szorgalmasabbak stb.).

Hogy a „mindenki”-t pontosítsam, ez alapjáratban a szomszéd népekre vonatkozik, de a mostani rendszerben arra, akit a nacionalizmust kihasználó vezető éppen rábök mint ellenségre vagy ellenfélre. Mint például Orbán Viktor a 2022.es választási győzelem utáni beszédében. Eszerint ellenfél volt: „A baloldal itthon, a nemzetközi baloldal köröskörül, a brüsszeli bürokraták, a Soros-birodalom minden pénze és szervezete, a nemzetközi, fősodratú média és a végén még az ukrán elnök is.” Ezt volt képes mondani hetekkel az orosz invázió megindulása után, amikor Zelenszkijnek a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy beavatkozzon a magyar választási kampányba.

Az orosz agressziót elszenvedő, Hágáért kiáltó háborús és emberiessége elleni bűntettek áldozatául esett Ukrajna mindkét okból nagyon alkalmas rá, hogy a magyar nacionalista propaganda bokszzsákja legyen. A „mindenki minket bánt” elv jegyében az ottani magyar közösséget érő alapjogi sérelmek miatt (teljesen indokolt a fellépés, csak éppen Orbán Viktor ezekre vállat von, ha érdeke és politikai szimpátiája úgy kívánja; Ficót is hogy keblére ölelte).

A „mindenkinél jobbak vagyunk” jegyében pedig azért, mert ezt a tételt a valóság rondán cáfolja, szép kitartóan csúszunk lefelé a térség országainak rangsorában, legutóbb a hagyományos rokonszenvvel lesajnált bolgárokról derült ki, hogy jobban élnek, de Ukrajna egyelőre több tekintetben mögöttünk van, őket még nyugodtan le lehet nézni. És akkor – szólhat a kormányzati kérdés – hogy van képük szembeszállni Oroszországgal, ami Orbán Viktor szerint az illiberalizmus diadalát bizonyító sikerállam? Hülyék ezek?

A magyar vezetés elszánt és a Kremllel harmonizáló ukránellenessége az Euromajdannal és Janukovics elűzésével egyidős, és nagyjából ugyanekkor vált a nagyközönség számára is világossá a Kreml-párti fordulat (már sorozatos tömegtüntetések voltak Kijivben, rohamrendőri beavatkozásokkal, amikor Putyin és Orbán Viktor aláírta a titkokkal övezett paksi szerződést). A Krím elfoglalásával és a Donyec-medencei bábállamok felállításával hamarosan megkezdődött az orosz–ukrán háború, amelyben a magyar kormány sohasem foglalt állást a megtámadott mellett.

Ebben a geopolitikai kontextusban került sor 2016-ban a forradalom hatvanadik évfordulójának megünneplésére. Itt már ellentmondásba került a kül- és a belpolitikai érdek. Az összetett eseménysorból eltüntettek minden baloldali elemet (antisztalinista értelmiségi lázadás, munkástanácsok) és a demokráciára utaló minden tényt (alulról kezdeményezett önkormányzatiság, többpártrendszer, sajtószabadság). Maradt a fegyveres felkelés az idegenek ellen, amit veszélyérzet nélküli, hazafias ösztönlények hősiességének tulajdonítottak, nem riadva vissza az olyan végletektől, mint a gyermekkatonák kultusza.

Mindez ugyanolyan hamis volt, mint a gazdasági racionalitás, amivel az újonnan jött oroszbarátságot magyarázták a jámbor nyilvánosságnak. Ráadásul a kettőt nem lehetett összeegyeztetni, mert a pesti srácok az oroszok ellen harcoltak. És akkor a) a mostani kormány milyen folytonosság jegyében ajnározza Putyint?, b) miért nem áll az ukránok mellé, akik az oroszok ellen harcolnak – kérdezhetné bárki úgynevezett józan ésszel.

Az ellentmondást 2016-ban még el lehetett kenni azzal, hogy 56-ban is a Nyugat volt a magyarok igazi ellensége/fele, mert nem küldött fegyveres segítséget (az adott világpolitikai helyzetben ez lehetetlen volt), azaz elárult bennünket.

Csakhogy jött az invázió, amikor is az ukránok – Putyin és kliensei várakozásával ellentétben – ellenálltak és nem hagyták magukat letaposni. Nemcsak a hős nagyvárosi srácok, hanem a reguláris hadsereg, a kormány, mindenki, és abban, hogy Ukrajna gyors lerohanása meghiúsult, fontos szerepe volt a Nyugat fegyveres segítségének (ha  háborús győzelemhez nem is elegendő).

Ötvenhatban tehát a nyugati fegyveres segítség elmaradása volt a bűn, mára meg ez lett a bűn.

Ahogy a háború elhúzódott, kialakult és megrögzült a Várszínház új propagandavonala, melynek vezérszava a „béke”. Természetesen ez a szó is hamis. 2016-ban senki sem ejtette ki, amikor 56-ról beszélt. A béke Ukrajna kapitulációját jelenti ebben a beszédmódban, nemzeti szuverenitásának feladását, az erőszakkal elfoglalt területeiről való lemondást Moszkva urának kedve szerint, egy szuverén állam belső rendszerének a külső hatalom zsarnokságához igazítását. Mindazt, amitől minden épelméjű patrióta irtózik, egy Trianonra fókuszált magyar nacionalista meg végképp nem akarna hallani, soha.

Orbán Balázs, szegény, elkövette azt a hibát, amibe a szükségesnél jobb szellemi kapacitású, de ahhoz képest is túl sok elismeréssel – pénzzel, sarzsival – díjazott emberek hajlamosak beleesni. Komolyan vette a főnöke szólamait, mintha volna értelmük (logikája), és értékeket követnének. Nem pedig tisztán erkölcsmentes hatalomtechnikáról volna szó.

Ahelyett, hogy hallgatott volna az ellentmondásokról, amiket a célközönség és a járulékosan becsapható naiv lelkek nem vesznek észre vagy nem akarnak észrevenni – névértéken kezelte a propagandát, amihez persze mindaddig ő is hozzájárult.

Nézzük tételesen a propaganda üzeneteit, és azt, hogyan reagált rájuk az elhíresült locsogásban a politikai igazgató.

Oroszország nagyobb és erősebb, nem lehet és nem szabad neki ellenállni. OB: „amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, […] felelőtlenség”.

A „béke” jobb, mint a háború, ezért az eső adandó alkalommal kapitulálni kell, lemondani a nemzeti és belső szabadságról. OB: Zelenszkij „belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett”. (Feledvén, hogy Magyarország, de alighanem minden ország polgáraiba óvodás kortól kezdve belenevelik, hogy az idegen hódítóknak ellent kell állni.)

Mi, magyarok okosabbak, azaz magasabb rendűek vagyunk az ukránoknál. OB: „ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert 56-ban az lett, ami lett”. De a kis ostobák nem kérdeztek meg.

Ötvenhatból mindig az a fontos, amit Orbán Viktor annak mond – 2016-ban „mai szabadságunkért” a gyermekkatonák élete sem számított drága árnak. OB: „óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”

Orbán Balázs tehát nem tesz mást, mint elhiszi, elismétli és fölöslegesen cifrázza főnöke és a propagandagépezet megszólalásait, amik óriásplakáton vagy a rajongók előtt mondott beszédben hibátlanul betöltik funkciójukat, a butítást és a hergelést. De a hétköznapi kommunikációban, nem hatalmi helyzetből kimondva csak abszurdak és becstelenek. Most ráégett az, ami a teflon-miniszterelnökre sosem ég rá.

Az egyik Orbán pontosan tudja, hogy mit csinál, de óvatos természetével és iszonyú politikai rutinjával meg tudja előzni az ilyen kínos helyzeteket. A másik Orbán nem akarja tudni, hogy mit csinál az egyik Orbán, és magabiztosan fütyörészve belesétál a csapdába. A közvélemény őt bünteti.

Vannak ilyen személyiségek, hogy azt ne mondjam, figurák, akiknek csakis az a szerepe – nem, nem az, hogy emberarcúvá maszkírozzák a rendszert, hanem hogy úgy tegyenek, mintha az abszurditásban volna értelem, a tökéletes cinizmus mögött pedig valami keresztény és nemzeti erkölcs.

Mivel ez a vállalkozás lehetetlen, az ilyen emberek előbb-utóbb elhasználódnak és dobva lesznek, mint az idén Varga Judit, Novák Katalin vagy Balog Zoltán. Ebben a rendszerben semmire sem biztosíték sem a hivatali rang, sem a tartós kegyenci státusz. Nem kötnék fogadást Orbán Balázs további fényes karrierjére – így járt, megérdemli.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.