Barátok közt

Az eurózóna gazdasági minisztereinek Budapestre tervezett találkozója valószínűleg elmarad, írta a Politico augusztus 29-én. Ebben nem az a különös, hogy el fog maradni, hanem hogy ilyesmi egyáltalán szóba került. Az eurózóna országainak gazdasági miniszterei mégiscsak finom emberek, vagy legalábbis szeretnének annak látszani, mármost az ember egy bizonyos szint fölött nem süllyedhet egy bizonyos szint alá, tessék szorgalmasan olvasni Esterházyt, attól mindenre fény derül. Mária országával épp az a baj, hogy Viktor apánk vezetésével folyamatosan süllyed, de nem egy bizonyos szint alá, hanem azon borzongató mélységekbe, amelyeket szép magyar szóval pöcegödörnek nevezünk. Ráadásul ezt nem igazán észleli, vagy ha mégis, akkor büszke rá. Ellentétben az európai gazdasági miniszterekkel, akik a jelen szöveg megírásával egyidejűleg mind leplezetlenebbül prüszkölnek és a budapesti összeröffenés negligálásán törik a fejüket. Dönteni Paschal Donohoe ír közkiadásokért felelős miniszter fog, illetve ő döntött, bár mi a lapzártánk előtti múlt sötétjében még nem tudhatjuk, hogyan.

Sejteni viszont sejthetjük, hiszen különféle uniós országok képviselői már eddig is egyre-másra negligáltak nemzetközi eseményeket csak azért, mert azokat Magyarországon rendezték. Messzemenő következtetéseket nem érdemes ebből levonnunk, mindazonáltal figyelemre méltó, hogy más, kevésbé hibbant és felgőgölt országokkal összefüggésben ilyesmi jóval ritkábban fordul elő. Főméltóságú kormányzó urunkat ez csöppet se zavarja, ő továbbra is mérgezett egérként futkos a glóbuszon fel s alá, emitt-amott időnként megtorpan, fontoskodik, majd rohan tovább. Az ott maradók megcsóválják a fejüket, egymásra nézvén vállat vonnak és napirendre térnek a történtek fölött, viszont az arcvonásaikat valami hitetlenkedő kifejezés színezi át, és az még jó darabig ott marad. Önmaga csúcsára kormányzó urunknak a soros elnökséggel összefüggésben celebrált vándorcirkusz keretében sikerült felhágnia. Az példa nélküli volt, s ennek megfelelően bizonyára nemcsak a politikatörténeti, hanem a pszichiátriai tankönyvekben is megfelelő terjedelmet szánnak majd neki.

Következményei nyilvánvalók. Kormányzó urunk nemrégiben még valamifajta európai vezetői pozícióról, mondjuk német-római császári trónról vagy efféléről ábrándozott, ám ezt szemérmesen titkolta. Soros elnökké avanzsálva viszont úgy érezte, mese nincs, a porondon a helye, itt az idő, most vagy soha, gerincre kell dobnia Brüsszelt, és meg kell hágnia, de úgy ám, hogy azt még az unokái is emlegessék. Rohant Kijevbe, Moszkvába, Pekingbe, Washingtonba, porzott utána az út, az eredményt ismerjük. Az Európai Bizottság közölte, hogy képviselői a magyar elnökség fél esztendeje alatt egyetlen ülésen se vesznek részt, hanem hagyják az elmebeteget szájharmonikázni, az a fél év hamar letelik, fele már úgyis elment. Akárhogy is nézzük, ez nem egy sikertörténet, hanem valami egészen más, a megfelelő kifejezés megtalálása nyájas olvasónk feladata leend.

Kormányzó urunkat alábecsülni evvel együtt komoly hiba volna, ő nagy kaliberű figura, bármekkora baromságokat művel is, sőt minél nagyobbakat, annál inkább. A Politico szerint két éve azt mondta Amerikában, hogy tökéletesítette az illiberális állam felépítésének a receptjét, és az eredményt más államokkal is meg kívánja osztani. Valójában tehát ő egy inverz Tocqueville, hiszen Verneuil-sur-Seine nagy szülötte az amerikai demokrácia európai importját szerette volna támogatni, míg ellenben kormányzó urunk a Duna-völgyi diktatúra tengerentúli sikerében bizakodik.

Emiatt nyilván sokan ki fogják röhögni, alaptalanul, az okos ember neki is megadja ugyanazt a tiszteletet, ami a SARS-CoV-2 nevű koronavírusnak kijár.

Mellesleg Tocqueville A demokrácia Amerikában című megkerülhetetlen munkája magyarul már 1843-ban – nem elírás, a tizenkilencedik század első felében – megjelent, ehhez képest ott tartunk, ahol. Kormányzó urunk diktatúraépítő kézikönyve meglehet, nagyobb sikert arat. Mindenesetre dőreség volna azt hinnünk, hogy őt akár csak egyetlen másodpercig is eszmei, ideológiai vagy általában szellemi természetű megfontolások vezetnék, ő ennél jóval pragmatikusabb gondolkodó. Kaparintsd meg a hatalmat, láncold önmagadhoz, és facsarj ki belőle minden olyan lehetőséget, ami a te személyes javadra válhat, nagyjából ennyi. Ami ezen túl van, az eloszlik, mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég.

Egocentrizmusa kozmikus léptékű, vagyis értékproblémákkal soha, egyetlen másodpercig se kell viaskodnia, ami pedig az emberi nem üdvét illeti, az az ő, Orbán Viktor üdvével, vagyis személyes hatalmával azonos. Praktikusan ez azt jelenti, hogy neki csupán a saját céljait kell követnie, és akkor már garantált, hogy léte minden másodpercében embertársai érdekében fáradozik. Ugyan ők ezt nem tudják, lévén maflák és tyúkeszűek, de sebaj. Viktor tanár úr szigorú és igazságtalan, viszont hatékony pedagógiai módszerei vannak, a nebulók kénytelenek megtanulni a leckét, ha belegebednek, akkor is. Szerencséjük, hogy mesterük az ismeretanyag bonyolultabb, kifinomultabb részével nem foglalkozik, tudván, hogy a nebulók esze ahhoz fel nem ér. E tekintetben nagy barátjára, Vlagyimir Vlagyimirovicsra emlékeztet, aki az anyagot lekerekítve, éleitől-sarkaitól megfosztván, a maga babapopsira emlékeztető, hamvas rózsaszín árnyalataiban tárja a hallgatók elé. „Oroszországban a média szabad. Ezt az alkotmány határozottan garantálja. Meggyőződésünk, hogy az információs szférában pluralizmusra és nyitottságra van szükség. A hatóságok szerkesztői politikától függetlenül konstruktívan lépnek kapcsolatba a televíziós csatornákkal, hírügynökségekkel, újságokkal, internetes portálokkal és más tömegkommunikációs szervezetekkel. Az egyetlen követelmény számukra az orosz jogszabályok betartása.” Ennyit kell tudnunk, nem túl komplikált, akár még a mi harmatos értelmünkkel is felfogható.

Másik nagy barátunk Trump elnök, aki az ukrajnai háborút saját bevallása szerint „egyetlen telefonhívással le tudná zárni”, de nem zárja le, mert nincs ideje, kedve sincs hozzá, meg egyébként is, minek. Virágozzék minden virág. Majd lezárja a Duna-völgyi ifjú tanítvány, ha lesz rá kedve meg ideje, ha nem lesz, ne zárja le, hanem temesse el a nótát, és káromkodjon vagy fütyörésszen, mint a Hortobágy poétája, akihez egyébként a legkevésbé sem hasonlatos.