Finomhangolás

Nem értek a közgazdasághoz, de a szavak köznapi jelentését tudom. Nem is kell ahhoz közgazdásznak lenni, hogy értelmezni tudjam a frissiben kinevezett gazdaságfejlesztési miniszternek a különadók hosszabb távú fenntartásával kapcsolatos mondatát. „Ez két évre van, átmeneti, szigorúan átmeneti.” Hétfői napon mondta, csütörtökön, tehát nem egészen három nappal később, már így nyilatkozott az RTL Klub híradójának: „Már elnézést, két év után lehet ezt máshogy is hívni, és bent tartani a rendszerben. (…) Erről szól ez az egész dolog.” Vagyis kiderült, hogy például a légitársaságok esetében az átmenetinek mondott, úgynevezett extraprofitadónak legfeljebb a neve lesz ideiglenes, az adó maga marad: a magasabb tranzakciós illetéket 2024 után is fizetni kell. Ezt Nagy Márton finomhangolásnak nevezte. Nem nagy ügy – mondhatnánk, nem az első ilyen tartalmú politikusi handabanda, nyilván nem is az utolsó. 2011-ben például a banki különadót is egy évre szólóan jelentette be a kormány, aztán saját szakemberük bökte ki, hogy még a 2013-as költségvetésben is szerepel. Vagy hogy a magánnyugdíjpénztári tagoknak csak átmenetileg veszik el a pénzét – végleg elvették. Nagy Márton finomhangolást mond, de hát mi a finomhangolás abban, hogy egy különadónak megváltoztatják a nevét, de a lényeg marad. Ebben a táncrendben a miniszterelnök pávatáncot jár, mást mond Brüsszelben, mint itthon, sőt, már itthon is százféleképpen beszél, attól függően, hogy kampányban vagyunk-e, vagy már nem. Tizenkét éve folyik ez a lehetetlen művelet, amiben a hazugság meg a félrevezetés mindennapos elem. Ma már talán nem is az a legnagyobb baj, hogy naponta hallani ilyenből néhányat, hanem az, hogy gyakorlatilag áttekinthetetlenné tette a magyar közéletet. Olyan struktúrát hozott létre az évtized során, hogy jóformán senki sem ismeri ki magát benne. Márciusban a miniszterelnök kampánya az éppen akkoriban kitört orosz–ukrán háborúra épült, nagyjából azzal nyerte meg a választásokat, hogy fekete lemberdzsekbe öltözött, és azt magyarázta, ki kell maradnunk a háborúból. Anélkül, hogy hetekig egyetlen értékalapú, érdemi gondolata lett volna arról, ki az agresszor, és ki az agressziót elszenvedő fél. Nem pazarolta el a lehetőséget, amit a háború a kezébe adott, gondterhelt arccal járta a határt, de kihozta a maximumot a választások utáni időben is, amikor azt is a háborúra fogta, amit saját maga korábban követett el az infláció, az államháztartási hiány meg a gyakorlatilag félelmében fenntartott rezsicsökkentés ügyében. Még mindig úgy gondolja, „valahogy majd kiforogja magát a helyzet”, és jól jön ki belőle. „Európában háborús árak vannak, senki nem gondolta, hogy nem egy egyszerű konfliktusháború jön létre, hanem belelépünk a háborúk korába” – mondta a Kossuth rádiónak adott interjújában valamelyik reggel. Mármost ha egy aktív, saját magát tapasztaltnak tartó politikus nem látta, mi következik azután, hogy Oroszország ötvenezer tankkal meg vagy százezer katonával felsorakozik Ukrajna határán, azt vajon mire vélte? Hogy két nap múlva megfordul és hazamegy mind a százezer?

És most vajon mire gondol? Arra, hogy Európa Ukrajnával szimpatizáló ereje és az őket segítő szándék előbb-utóbb elfárad és elfogy? És akkor előlép mint reálpolitikus? Ez volna az általa emlegetett stratégiai nyugalom? Ez inkább stratégiai gyávaság, a kormány haszonleső hozzáállásával már amúgy is a világ szégyene, ha tetszik, ha nem. Nyilván nem mindegy, hogyan végződik a háború, de a kormány ebben az agressziós helyzetben már leszerepelt. Nem mondom, hogy megbízhatatlan lett, mert hiszen Putyin bízhat Orbánban, amíg ő vétózhat, az unió aligha lesz képes igazi erőt mutatni. De a kormány szavahihetősége az unióban elfogyott. Összes barátját elvesztette.

Ebben a helyzetben Navracsics miniszter a magyar kormány és az unió vitájáról kifejtette, Magyarország arra vár, az Európai Bizottság mondja meg, „mit kér ahhoz, hogy a tárgyalások politikailag is lezárható szakaszba érjenek” – értsd: az uniós pénzekről. Azt lehet tudni – mondja a miniszter –, „komoly brüsszeli elvárás, hogy reformértékű szakpolitikai lépések történjenek például az oktatás terén, és igen, beleértve a tanárok béremelését is” – fogalmazott a Matthias Corvinus rendezvényén. Navracsics természetesen tudja, hogy ezt aligha lehet pontokba szedni, az ország közállapota ugyanis olyan, hogy a taxáció mindig hiányos marad. Átláthatatlan, korrupciótól rohadó struktúra, aminek a lebontása jóformán reménytelen vállalkozás. Egyszer majd az egészet újra kell építeni, ahhoz azonban újabb reformkor kell új emberekkel. Olyanokkal, akiknek nem azon jár folyton az eszük, mit vihetnek, hanem hogy mit hozhatnak ide.