Lecseng

A múlt héten még csak mint mindennapi képtelelenség volt, ma már szigorú politikai valóság: átnevezné a kormány a megyéket vármegyére. Ezt Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezető javasolja az Alaptörvény 11. módosításaként, alig egy hónappal a tizedik módosítás után. A politikus történelmi hagyományokra hivatkozik: „A magyar közigazgatás alapvető területi egységei az államalapítástól kezdődően egészen 1949-ig a vármegyék voltak.” De ez még semmi. A frakcióvezető javaslata tartalmazza azt is, amit már korábban bejelentett: az önkormányzati választásokat április és július között, az európai parlamenti képviselők választásával egyidejűleg kell megtartani, de ez 2024-ben úgy lesz érvényes, hogy a hivatalban lévő képviselő-testületek és polgármesterek megbízatása 2024. október 1-jéig tart. Nyilván akkor is, ha a választópolgárok már hónapokkal korábban leváltották őket. Eddig csak a pénz jelentős részét vonták meg az önkormányzatoktól, most már az sem érdekes, ha némely településen majd mandátum nélküli vezetők irányítanak, akiknek pedig mandátumuk van, majd az előtérben várnak. A magyar önkormányzati rendszert ilyen mélyen és gyalázatos módon az elmúlt harminc évben biztosan nem alázták, az pedig a hazai politikai kultúra állapotát mutatja, hogy ezt a pimaszságot azok teszik, akik egykoron, indulásukkor épp a települések önállóságát, az erős és független vidék-Magyarországot hirdették a központi kiskirályokkal szemben.

Az európai parlamenti választások és a helyhatósági választások egyidejű megtartása hivatalos indoklás szerint takarékossági megfontolású, bár praktikusan inkább a Fidesz eredményeinek javítása lehet a kormánypárti ötlet mögött. Még azon az áron is, hogy a polgármesterek és a képviselők egy része – köztük fideszesek is – fél évre legitimációs válságba kerülhet.

Megszokhattuk már, hogy képtelen kormányzati ötletek magyarázgatására – bár nagy a merítési bázis – legtöbbnyire Parragh László vagy Kósa Lajos kap megbízatást. Föltehetően azért, mert a szóban forgó intézkedés annyira blőd és valószínűtlenül átlátszó, hogy csakis a két politikus képes menetrendszerűen szállítani olyan gondolatokat, melyek a közügyek iránt még úgy-ahogy érdeklődő hallgatóság figyelmét elterelik. Egy perc múlva már nem a képtelen kormányzati ötletekről van szó, hanem hogy miket beszél a két politikus.

Most Kósa Lajos volt a soros kommunikátor. Levezetésében például a vármegye elnevezésének visszaállításával nem történik semmi érdemleges, szerinte az emberek meg fognak békélni a vármegyével is, meg a főispánnal is. Fölvetődik persze a kérdés, hogy az Alaptörvény gránitszilárdságára oly büszke kormányerő ugyan miért módosít, ha a vezető párt egyik legokosabb embere a módosítást nem is tartja érdemlegesnek. A gondolat másik része szerint az emberek meg fognak békélni a vármegyével is, a főispánnal is: eszik, nem eszik, nem kapnak mást. Ez féldiktatórikus időkben visszatérő mentalitás vezető káderektől. Hátukban a párterővel, a parlamenti bátor emberek tömegével kissé elpimaszodnak. Képviselőtől föl egészen a házelnökig.

Eluralkodik a leintő, legyintő mozdulat. Ennyi föltétlen átöröklődött a korábbi rendszerből, említek példát: 1987 egyik kora nyári délelőttjén – ahogy annak idején az ilyen alkalmakra mondták – kötetlen baráti találkozóra érkezett az Élet és Irodalom akkori, Széchenyi utcai szerkesztőségébe a Tudományos Akadémia főtitkára, Láng István. Azért jött, hogy valamiképp megértesse, fogalmazzunk úgy, a kritikus magyar értelmiség egyik fontos szerkesztőségével, miért is van szükség a bős–nagymarosi beruházásra, miféle nemzetgazdasági érdek fűződik hozzá, de legfőképp mégis talán azért, hogy ott helyben bélyegezze meg azokat, akik az akkor már előrehaladott állapotban lévő első ütemi beruházások ellen egyre hangosabban emeltek szót és tüntetéseket szerveztek. Emlékszem, mint az egyik fő megbélyegzett ott ült a szobában Vargha Balázs is, aki néhány nappal korábban mutatta meg a készülő Duna-antológia kéziratos anyagát. Provokatívnak számító kérdést tett föl: „Főtitkár úr, mit szól ahhoz, hogy a beruházás egyre nagyobb társadalmi ellenérzéssel találja magát szembe? Itt is ülnek olyanok, akik úgy gondolják, ez a beruházás tönkreteszi a Dunát meg az országot.” Mai szemmel nyilván nem nagy ügy és nem nagy történet.
A beszélgetés meglehetős unalomba torkollt, de jól emlékszem a főtitkár elköszönésére, amikor azt mondta, „ez az egész hőzöngés néhány hét, néhány hónap alatt lecseng”.

Az akadémikus a néhány hétben, néhány hónapban speciel sokat nem tévedett, abban viszont igen, hogy nem a „hőzöngés” csengett le, hanem az egész szocialista rendszer. És nem Magyarországon, hanem az egész világon. Nyilván nem akarom ezzel azt mondani, hogy az Orbán-rezsim néhány hónap alatt megbukik, mert hülye nem vagyok, de azt igen, hogy sokkal több a lecsengeni remélt közéleti feszültség, mint amennyiről az ispáni testületnek meg a nemzetes uraknak fogalmuk van. És ezek rakódnak egymásra.