Nagyanyanyelv

— Józsika, mondj valamit bunyevácul!

Józsika hadarni kezd egy verset. Bár rekkenő szeptemberi hőség van, a vers a Deda Mrazról szól. A tavalyi Mikulás-ünnep idején már hallottuk ezt a produkciót, sőt, maga a Deda Mraz, aki vattaszakálla mögül csengő óvónénihangon beszélt, meg is jutalmazta érte egy nagy zacskó cukorral. Mi most nem osztogatunk cukrot — ezért Józsika csalódottan visszaoldalog cowboyozni Wolfrath Norbival meg Kricskovics Milánnal. A háború magyar nyelven folyik, inkább az a gond, hogy kissé elavultak már a szerszámok. Hiába, még ezután következik a Lukács-napi búcsú, amikor a fegyvertárat föl lehet újítani.

A dédit, feleségem nagyanyját illik meglátogatni, nekem pedig még külön érdemes is. A májkó ugyanis hűtött sörrel szokott várni, bár magyarul a kedvemért sem hajlandó megszólalni. Ha beteges, akkor a székéből kínálgat:

— Pite számo, támo je pívo u hűtőszekrényu.

Az ujna viszont panaszkodik az új plébánosra, aki megváltoztatta a misék sok évtizedes rendjét. Eddig a kismisét tartották magyarul, a félnyolcas volt a sváboké, a nagymise pedig a bunyevácoké. Most a nagymise van magyarul, pedig az mindig bunyevác mise volt itt, kezdve azoktól az időktől, amikor magyarok még nem is éltek a faluban. Bólogatok, hogy ez valóban elvi kérdés, de nem igazán értem az ujnát. Mint az idősebb bunyevácok általában, ő is tökéletesen beszéli az itteni sváb nyelvjárást is, a magyart is, akármelyik misére megy, megérti, miről van szó. Az ujna azonban nem is jár templomba, mert nem ér rá a paprikaszedés meg a disznóhizlalás miatt.

Elkísértem apósomat pecázni a csatornapartra. Szerettem volna fölkelteni a mesélő kedvét, de alighanem rosszkor vagy rosszul kérdeztem.

— Hogy is volt az, papa, amikor a láncos kutyás években az egyik ávós eldugta a pisztolyt a padláson, a másik meg fölmászott és megtalálta?

— Beszélni sem jó azokról az időkről.

— Úgy szeretném, ha elmesélné — rimánkodtam. A feleségemtől tudom, hogy utána soha, nem kívánkozott vissza sem a pártba, sem a partizánszövetségbe.

— Pszt! — mondta, és felemelte a mutatóujját. — Elijesztjük a halakat.

★

Németh István, a bácsalmási általános iskola igazgatóhelyettese csallóközi magyar ember. Németh Miklósné német szakos pedagógus bácsalmási sváb családból származik. Az ő nagyanyjáékat abból a házból telepítették ki Németországba, amelyet 1947-ben, a „népcsere” idején Németh István szülei csereingatlanként megkaptak.

— Bácsalmásról sokan voltak börtönben a származásuk miatt, sőt, többen végleg eltűntek — mondja Piukovics Gáborné, a szerbhorvát nyelv tanára. — A bácskai bunyevácok egy része akkor örökre befogta a száját. A gyerekeket már nem tanították meg az anyanyelvükre, nehogy bajuk legyen belőle. Az embernek a könnye is kicsordul, ha valakitől még azt az ízes, régi bunyevác beszédet meghallja.

A déli határvidéken jóformán csak laktanyák és bunkerek épültek az ötvenes években. Bácsalmás elveszítette városi státusát, később megszűnt járási székhely lenni. Az értelmiség egy része — köztük sok bunyevác — elköltözött a hivatalok után. Mások a mezőgazdaság szövetkezeti átszervezése elől menekültek világgá. Otthagyták a jól felszerelt kisparaszti gazdaságokat, és meg sem álltak Komlóig, Várpalotáig, Dunapenteléig. Persze, az ipar sem kedvezett az anyanyelv megőrzésének: amikor megalakult a ruhaüzem, a Bácska Posztó, a csőgyár, ott mindenütt magyarul beszélek. Az anyanyelv visszaszorult a lakások falai közé, majd lassan onnan is kiveszett.

Azt mondják, Katymáron azért maradt tovább élő az ottani szerb-horvát, mert bunyevác gazdák kezén volt a föld, és a világon mindenütt a béres tanulja meg a gazduram nyelvét, nem fordítva. Szürkébb, de hihetőbb magyarázatnak látszik, hogy Katymár eldugott fészek a határ mentén, ipara alig van, onnan csak elfelé mennek az emberek, néhány agrárértelmiségit kivéve nem költözik oda senki. Van is a katymári öregekben jó adag szikár konzervativizmus: az ország bármelyik részéből vetődik haza az unoka, a májkó csakis bunyevácul beszél hozzá.

A hercegszántói sokácok többsége ma is anyanyelvén beszél. Az idősebb magyarok is mind értik. A tanácsházán mindenki, Jakab István tanácselnök is, aki pedig színmagyar ember, nem is Szántóra való. Az ügyfél mondja az anyanyelvén a magáét, az elnök ugyan magyarul válaszolgat, mert így a könnyebb, de mindketten pontosan értik, mit mond a másik. Ha a határátkelőhely nem itt volna. Hercegszántó ugyanúgy az isten háta mögött volna, mint Katymár, Egy kis malíciával azt mondják, amelyik szántói sokác gyerek jól tanult az iskolában, az ma Budapesten ül a délszláv szövetségben, amelyik kevésbé jól, abból meg vámos lett a határállomáson.

Kalocsa melletti nemzetiségi község Bátya. Az ottani rácokat azonban a prélónál és a betyárácnál jobban érdekli, hogy jól teremjen az uborka. A bátyai fiúk ritkán vesznek el bátyai lányt, nem a családba kerülő meny vagy vő tanul meg rácul, hanem inkább a nagyszülők magyarul. Kíméletlenül racionális, szorgalmas emberek a bátyai rácok. Fokhagymát, uborkát, fűszerpaprikát termelnek, maguk piacoznak, a paprikát maguk őrlik meg és adják el, nem kínlódnak a szocialista kereskedelemmel. Nem szorulnak a helyi kultúrház programjára sem, van pénzük, kocsijuk, ebben a kicsi országban oda mennek, ahová a kedvük tartja, A szülők, akik már maguk sem beszélik a rácot, a gyerekeiket is inkább angolul taníttatnák, mint a nagyanyáik nyelvére. Persze azért Bátyán is ott a kétnyelvű felirat minden közintézményen, a községi tanácsnál is felkészülve várják, hogy a lakosság nemzetisége nyelvén intézze ügyeit. Sáfrán József tanácselnök egyszer rá akart beszélni egy öregasszonyt, hogy a nemzetiségi politika gyakorlása végett rácul adja elő a problémáját. A mamóka azonban nem állt kötélnek. és csak azért is magyarul kérte, hogy mentesítsék a tehó fizetése alól.

★

Hercegszántón, a délszláv általános iskolában szerbhorvátul tanítják a közismereti tárgyakat. Kollégiuma is van a nemzetiségi iskolának, dusnoki, dávodi, csátaljai, csávolyi, bácsbokodi, csikériai gyerekek hétközi otthona. Hét végén a községi tanács buszával viszik haza őket, és hozzák vissza hétfő reggelre. Hatvanhárman tanulnak a délszláv iskolában, közülük huszonketten kollégisták.

— Mire elvégzik a nyolcadikat, két nyelven anyanyelvi szinten beszélnek a tanítványaink — mondja Gyurity Marin igazgató. — Régebben is volt itt nemzetiségi oktatás, de egy időben csak a magyar nyelvet és irodalmat tanították magyarul. Aki itt végzett, akármilyen jól beszélte az anyanyelvét és akármilyen jó tanuló volt, nem tudott hol továbbtanulni, mert nem tanult meg rendesen magyarul, szerbhorvát középiskola meg nem volt. Időközben Budapesten és Pécsett létesült délszláv gimnázium, Jugoszláviával is megjavultak a kapcsolatok, van olyan tanítványunk, aki a zágrábi egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát. 1964-től a szakkifejezéseket mindkét nyelven elmondjuk, a leckét kikérdezzük délsztávul is, magyarul is. Persze ez nem egyszerű dolog, mindig bajban vagyunk, hogy mondják szerb- horvátul például az új matek szakkifejezéseit. Van ugyan nemzetiségi tankönyvünk, de mire egy új könyvet lefordítanak, már el is avul a koncepciója, és kezdődik elölről az egész.

— A családokban egyre kevesebb helyen beszélik az anyanyelvet. Mivel győzik meg a tanítványaikat, hogy ez hasznos dolog?

— Olyan a mi munkánk, mintha szárazföldön tanítanánk úszni. A gyerekek úgy tanulják az anyanyelvüket, mint egy idegent. Nem nehéz meggyőzni sem a szülőket, sem a gyerekeket, hogy a nyelvtudás felhasználható. Amelyikből kereskedő lesz Baján, annak is használnia kell a nyelvet, hiszen rengetegen jönnek át Jugoszláviából vásárolni. De láthatták a televízióban, amikor Budapesten járt a jugoszláv államelnök, hogy Kádár János tolmácsa vagy a belgrádi magyar nagykövet is nálunk tanult egykor.

— Nem túl nagy ár a perfekt nyelvtudásért, hogy a nem itt lakó gyerekeket kiskorukban elszakítják a családjuktól?

— Az én lányom például sohasem maradna el tőlünk. A múlt tanévben is volt két negyedikes kislány, akik nem bírták a kollégiumot, és végleg haza kellett vinni őket. Most már képeznek nemzetiségi tanítókat a bajai főiskolán, de még így is sok község van, ahol gyerek volna, nyelvet ismerő pedagógus azonban nincs. Nemzetiségi nyelvoktatás sok helyen folyik, olvasni, írni megtanulnak valamennyire a gyerekek, beszélni azonban már nem.

— Mi szerbhorvát nyelvet és nem szerbhorvát nyelven tanítunk — magyarázza Csontos Károlyné, a katymári általános iskola igazgatója.

Katymáron 1963 óta működött külön nemzetiségi iskola, végül azonban annyira lecsökkent a létszám, hogy a nyolc osztályba nem járt több harminc gyereknél,

— Így esett, hogy a nemzetiségi politika jegyében a kis hal bekapta a nagy halat — meséli Csontosáé. — 1972-ben a két iskolát összevonták, az A osztályokban úgy tanítunk, mint bármelyik másik iskolában, a B osztályokban viszont van német- és szerbhorvátnyelv óra, továbbá a környezetismeretet is délszláv nyelven tanítjuk,

A mostani 1. B-nek tizenhat tanulója van, közülük tizenketten németet, négyen szerbhorvátot tanulnak. Egyébként az egész évfolyamra már csak huszonnyolcan járnak, ha nem lenne a nemzetiségi oktatás, az összes gyereket össze kellene csapni egy osztályba. A tantestületet a nemzetiségi jogok koncepciójának jegyében állították össze. A nyelvoktatás és a hagyományőrzés erősítésére az igazgató, a helyettese és a kultúrotthon igazgatója pótlékot kapnak. Ha a szülők maguktól nem akarják nemzetiségi osztályba íratni a gyereküket, a pedagógusok minden módon igyekeznek rábeszélni őket. Nem csoda, az iskolának 257 gyerekre huszonkilenc státusa van, ha megszűnne a nemzetiségi oktatás, legalább tíz pedagógus egyik napról a másikra állás nélkül maradna.

Bácsalmáson viszont Piukovics Gáborné egymaga tanítja a bunyevácot. Negyven gyerek jár az óráira, de csak tíz a délszlávos, a többiek hátul olvasnak, vihorásznak.

— A másik harminc gyereknek heti négy órája elmegy a nagy semmire — méltatlankodik Piukovicsné. — Mennének a napközibe vagy focizni az udvarra, de nem mehetnek, így inkább rám haragszanak.

— Olyan olvasmányok vannak a tankönyvben, amelyeknek a szavait soha az életben nem használja senki. Ha valaki elmegy az Adriára nyaralni, vagy átrándul a szabadkai piacra, ugyan mikor társalkodik a pilóta műszereiről? Én inkább a köznapi élet szókincsére tanítom a gyerekeimet. Miről beszélget odaát, Jugoszláviában az ember? Hogyan élnek, van-e munkájuk, mennyit keresnek, mi mennyibe kerül? Vagy arról, hogy nálunk Magyarországon még van munkahely, de dolgozhatunk a háztáji földön is.

A bátyai általános Iskolában Herner Istvánné tanítja a szerbhorvátot.

— Otthonról nagyon keveset hoznak a gyerekek — mondja Hernerné. — Az anyuka még érti, de már csak a nagymama beszél folyamatosan. A szülők többsége érzelmileg sem kötődik nemzetiségi mivoltához. Az elsőosztályosok szüleit megkérdezzük, beíratják-e a gyereket a nemzetiségi nyelvórára. Azzal szoktunk érvelni, ahány nyelvet ismer, annyi emberrel ér fel valaki. Bólogatnak, de nem segítenek: rábízzák az iskolára. Az elsősökkel még játszunk, mesélünk, azt nagyon élvezik. Másodikban már komolyabban kéne venni, ahhoz viszont nem fűlik a foguk. Mindig akad olyan is, aki csak másodikban gondolja meg magát, hogy mégis járna. Elutasítani nem lehet, de vele elölről kell kezdeni mindent. amit a többiek már tudnak. Az is gond, melyik legyen a délszláv óra: a nulladik vagy a hatodik.

Amikor harmadikban már intenzíven kellene tanulni, akkor kezdődnek a bajok. Adok házi feladatot. de nem csinálják meg. Ha nincs kész, akkor az órán kell megoldani. Ha ez sűrűn előfordul, akkor már nem is merek nekik otthoni munkát adni, következésképpen odahaza elő sem veszik a könyvet. Ebből a tárgyból nem bukik meg senki, de még kettest vagy hármast adni sem illik — elcsúfítaná a bizonyítványt. Végül a gyerek így is elunja, jobban szeretne játszani nyelvtanulás helyett, mire a szülő is megelégeli, és bejelenti, hogy abbahagyják az egészet. Persze, szeretnék ők, ha valahogyan a fejükbe repülne a tudás, csak ne kellene érte tenniük semmit.

★

— Hej bunyevci na széveru Bácske — énekli a karcos lemezről édesbús hangján Zvonko Bogdán, akinek egy bácskai tanyán kovácsmester volt az apja, ő maga pedig szerbhorvát nyelven magyar nótákat énekel az újvidéki rádióban. Anyósomnak csak lemezei vannak, lemezjátszója nincs, így nálunk szokta meghallgatni Zvonko Bogdán felvételeit. A határvidéken szinte mindenki nézi a jugoszláv televíziót, hallgatja a túloldali rádiókat. Ott minden látható, ami számít: Tarzan, a majomember, a Folk Parada, Borivoje Surdilovics összes kalandjai, a munkában megfáradt népnek a Dinasztia, igényesebbeknek a Doktor Zsivágó. A kultúra hullámai nemcsak az éteren keresztül csapnak át a határon: szeptemberben a bácsalmási művelődési központban egymásnak adták a helyet a világot jelentő deszkákon a Vajdasági Filharmonikusok és a lakodalmas zenét játszó Sógorock együttes.

— A gazdasággal vagy akár az államigazgatással ellentétben a kultúra területén máig fönnmaradt az egy központból való, direkt irányítás — vélekedik Jakab István hercegszántói tanácselnök. — A rádió vagy a televízió folyton nevelni akarja a népet, nem pedig kiszolgálni. Hát mi van például a Bartók Rádióban? Örökké csak Debussy meg Sztravinszkij. Lehet, hogy az nagy érték, de mi haszna, ha az emberek elzárják a rádiót, és fölteszik helyette a 3+2 vagy a Sógorock kazettáit?

— Nálunk is egyre több népdalt játszanak diszkóritmusban — panaszolja Bácsalmáson Piukovics Gáborné. — Szörnyű nagy hangerővel zenélnek mostanában a prélókon, de úgy látszik, ez kell a fiataloknak. Voltunk Baján a Csitanicában prélón, jugoszláv zenekar volt, meg népszerű énekesek odaátról. Először hagyományosan énekeltek egy gyönyörű Crna Gora-i népdalt, a szívem szakadt meg tőle. Magam előtt láttam a fekete hegyeket meg a crnagorácok szép vitézi népviseletét. Alig kapott valami tapsot. Amikor meg Biljana Jeftity elkezdte ezt a diszkósított zenét, nem akarták leengedni a színpadról. Én nem bánom, én a délszláv gyermekklubban akkor is csak eredeti bunyevác népdalokat és népi táncokat tanítok.

— Hercegszántón rangja van a nemzetiségi nyelvnek és kultúrának — mondja Gyurity Marin. — Úgy gondolom, itt megtaláltuk a megfelelő oktatási formát, amelyben magyarnak, délszlávnak természetes, hogy elfogadják egymás kultúráját, szeressék a saját anyanyelvüket, és tiszteljék másokét. Bízom benne, hogy ez elterjed az egész országban.

— Mi is vehetnénk az úttörőzenekarnak tamburát vagy tangóharmonikát, és kikiálthatnánk nemzetiségi zenekarnak, de nem látjuk értelmét — magyarázza Sáfrán József. — Mi magyarok is elfordultunk a népi kultúrától, eltűnik a népviselet, kivesznek a nyelvjárások, Bátyán a rácok asszimilációja előrehaladott állapotban van. Nem gyorsítottuk erőszakkal, de nem fogjuk erővel késleltetni sem. Soha nem korlátoztuk őket nyelvük, kultúrájuk ápolásában, de nem kívánjuk a hajuknál fogva visszavezetni sem őket a nemzetiségi kultúrához. Ezt az ő akaratukra bízzuk. Mellesleg, ami Bátyán történik, azt bizonyítja, hogy semmiféle erőszak nem segítheti úgy egy nemzetiségi közösség beilleszkedését, mint a jólét, az önálló szabad elhatározáson alapuló sikeres élet lehetősége.

— Én akkor tanítok szerbhorvátot, ha elmegyek a bunyevác házakba, és egyenként összegyűjtöm magam mellé a gyerekeket, unokákat. Tíz éve csinálom, de az utolsó két év annyira megerőltető volt, hogy már a nyáron sem tudtam kipihenni magamat. Mindent a pedagógustól várnak: gyűjtsem össze a dalokat, a szövegeket, próbáljak a tamburazenekarral. Fejkendőt gyűjtögetünk a gyerekekkel, volt, aki adott már szőttest, slingelést, népviseleti ruhákat is. Jó lenne egy néprajzi gyűjteményt összeállítani, amíg van miből. A kitelepített németeknek valódi múzeumuk van Backnangban, hazajöttek, és márkáért fölvásároltak mindent, ami az ő egykori népi kultúrájuk része volt. Itthon egy fityulát is alig lehet már találni.

— Mi ad erőt, hogy ennyit dolgozzon?

Piukovicsné gondolkodás nélkül feleli:

— Az, hogy az apám lánya vagyok. Előttem ő volt a lelke a hagyományőrző mozgalomnak. Prélót szervezek, bunyevác klubot, bunyevác nők napját, műsort a bunyevácok bejövetelének 300. évfordulójára. Nagyon kevés segítséget kapok: a kiállításra nem ért oda időben a mikrofon, lába kelt a hangszórónak. A férjem szegény szintén kérdezte, már, hogy ezután egész évben ő fog mosogatni? Folyton nézem a tanítványaimat, melyik értelmes, melyik szorgalmas, melyiknek van a vérében a mi zenénk. Van is kiszemelt lányom, győzködöm, hogy ha megkapod a diplomát, vissza kell jönnöd Bácsalmásra, és- tovább kell vinned a mi kultúránkat. De a szerelem nagy úr: attól félek, máshová megy férjhez, és akkor végképp nem lesz itt utánpótlás.